Fotó: News.va
Kedves testvéreim, jó napot kívánok!
A mai katekézis témája: „A remény misszionáriusai ma”. Örülök, hogy októberben beszélhetek erről, mert az Egyházban külön a misszióknak szenteljük ezt a hónapot, és annak is örülök, hogy éppen Assisi Szent Ferenc ünnepén beszélhetek erről, mert ő nagy misszionáriusa volt a reménynek.
A keresztény nem vészpróféta. Nem vagyunk vészpróféták! A keresztény ember üzenetének lényege épp ezzel ellentétes, a vész ellentéte: a szeretetből meghalt Jézus, akit Isten feltámasztott húsvét reggelén. Ez a keresztény hit lényege. Ha az evangéliumok befejeződnének Jézus eltemetésével, ennek a prófétának a története azon számos hősies személyiség életrajzának sorát folytatná, akik feláldozták életüket valamilyen eszményért. Akkor az evangélium csak egy épületes és vigasztaló könyv lenne, de nem lenne reményről szóló üzenet.
De az evangéliumok nem állnak meg nagypénteknél, hanem továbbmennek, és épp a rákövetkező rész az, ami megváltoztatja életünket. Jézus tanítványai levertek voltak azon a szombaton, Jézus keresztre feszítése után; a sír szájára hengerített kő a názáreti mesterrel eltöltött három lelkesítő évüket is lezárta. Úgy tűnt, mindennek vége, némelyikük – csalódottan és félve – már távozóban volt Jeruzsálemből.
De Jézus feltámad! Ez a váratlan esemény felforgatja és teljesen megváltoztatja a tanítványok elméjét és szívét. Mert Jézus nem csak önmagáért támad fel, mintha újjászületése féltékenyen őrzendő kiváltság lenne: ha felmegy az Atyához, azt azért teszi, mert azt akarja, hogy feltámadásából minden ember részesüljön, és hogy magával vigyen a magasba minden teremtményt. Pünkösd napján a Szentlélek fuvallata átalakítja a tanítványokat. Nemcsak egy szép üzenettel rendelkeznek majd, amelyet el kell vinniük mindenkinek, hanem ők maguk lesznek mások, mint korábban, új életre születnek. Jézus feltámadása átalakít bennünket a Szentlélek erejével. Jézus ma is köztünk él, és átalakító ereje van!
Milyen jó arra gondolni, hogy Jézus feltámadásának hirdetői vagyunk, de nemcsak szavakkal, hanem tetteinkkel és életünk tanúságtételével! Jézus nem akar olyan tanítványokat, akik csak kívülről megtanult formulákat tudnak ismételgetni. Tanúkat akar: olyan embereket, akik reményt árasztanak azzal, ahogyan befogadnak, mosolyognak, szeretnek. Főleg azzal, ahogyan szeretnek: mert a feltámadás ereje képessé teszi szeretni a keresztényeket akkor is, amikor a szeretet elveszíteni látszik indokait. Van egy „többlet”, ami ott lakik a keresztény egzisztenciában, és amit nem lehet egyszerűen lelki erősséggel vagy nagyobb optimizmussal magyarázni. Hitünk és reményünk nem pusztán optimizmus, hanem más dolog, annál több! Mintha a hívők olyan emberek lennének, akiknek a feje felett ott van egy „darab menny”. Milyen szép ez: olyan emberek vagyunk, akiknek a feje felett ott van egy „darab menny”, és akiket egy olyan jelenlét kísér, amelyet még csak megsejteni sem lehetséges.
Így a keresztények feladata az, hogy az üdvösség tereit nyissák meg, mint az újjászületés sejtjei, melyek képesek visszaadni az életerőt annak, ami örökre elveszni látszott. Amikor az eget felhők borítják, áldás, ha valaki a napról tud beszélni. Ilyen hát az igazi keresztény: nem panaszkodik, nem dühös, hanem meg van győződve a feltámadás erejében, hogy egyetlen rossz sem tart végtelenségig, nincs örökké tartó éjszaka, nincs végérvényesen vétkes ember, nincs gyűlölet, melyet ne tudna legyőzni a szeretet.
Nyilvánvaló, hogy a tanítványok időnként drága árat fizetnek ezért a Jézustól kapott reményért. Gondoljunk csak arra a sok keresztényre, aki nem hagyta magára népét, amikor jött az üldöztetés ideje! A helyükön maradtak, ahol a holnap is bizonytalan volt, ahol semmilyen tervük nem lehetett, Istenben remélve ott maradtak. Gondoljunk a Közel-Keleten élő testvéreinkre, akik tanúságot tesznek a reményről, és életüket is áldozzák e tanúságtételért! Ők igazi keresztények. Ők szívükben hordják az eget, a távolba néznek, mindig a távolba. Akinek megadatott a kegyelem, hogy elfogadja Jézus feltámadását, az még tud remélni a nem remélhetőben. Minden kor vértanúi Krisztus melletti hűségükkel azt üzenik nekünk, hogy nem az igazságtalanságé az utolsó szó az életben. A feltámadt Krisztusban tovább remélhetünk. Azok, akiknek van „okuk” élni, a többieknél állhatatosabbak a vészes időkben. Akinek Krisztus ott áll az oldalán, az valóban nem fél többé semmitől. És ezért a keresztények, az igazi keresztények sosem könnyű s nemigen alkalmazkodó emberek. Szelídségük nem összetévesztendő a bizonytalansággal és az engedékenységgel! Szent Pál arra bátorítja Timóteust, hogy szenvedjen az evangéliumért, ezt mondja: „Nem a gyávaság lelkét adta nekünk Isten, hanem az erő, a szeretet és a józanság lelkét” (2Tim 1,7). Ha pedig egy keresztény elesik, mindig feláll.
Láthatjuk tehát, testvéreim, hogy a keresztény miért a remény misszionáriusa. Nem saját érdeméből, hanem Jézusnak, a földbe hullott magnak köszönhetően, aki meghalt és sok termést hozott (vö. Jn 12,24).
Az általános kihallgatás végén Ferenc pápa az alábbi bejelentést tette:
Szeretném bejelenteni, hogy a Püspöki Szinódus Általános Titkársága 2018. március 19-től 24-ig szinódus előtti összejövetelt hirdet meg, amelyre fiatalokat hív meg a világ minden részéből: katolikus fiatalokat, keresztény felekezetekhez és más vallásokhoz tartozó fiatalokat, illetve nem hívő fiatalokat.
Ez a kezdeményezés a Püspöki Szinódus következő közgyűlésének előkészületi útjába illeszkedik, a 2018 októberében esedékes közgyűlés témája pedig: A fiatalok, a hit és a hivatástisztázás. Ezzel az úttal az Egyház szeretné meghallgatni a fiatalok szavát, érzékenységét, hitét, de a kételyeit és kritikáit is. Meg kell hallgatnunk a fiatalokat! Ezért a végkövetkeztetéseket, melyek a márciusi összejövetelen születnek, átadjuk majd a szinódusi atyáknak.
Fordította: Tőzsér Endre SP
