Az eucharisztikus kongresszusra készülve

A tanítványtól ellenségeinek a halálra kiszolgáltatott előbb az élet tálkáján önmagát átadta tanítványainak.
A Verbum supernum kezdetű himnusz második versszaka a Sacris solemniis kezdetű himnusz második és harmadik versszakai kiegészítésének tekinthető. Az idézett szakasz sajátossága, hogy az utolsó vacsora elbeszéléséből Júdás árulásával és Jézus kiszolgáltatásával szembehelyezi Jézus önátadását. Szent Tamás latin nyelvű szövege zseniálisan szemlélteti az ellentétpárokat: tanítvány (Júdás) – Jézus (csak névmásként, latinul se); kiszolgáltatott (Jézus) – önmagát átadja; ellenségeinek – tanítványainak; halálra (kiszolgáltatott) – az élet tálkáján (asztalkáján); tanítvány – tanítványoknak. A himnusz második versszakának kezdete nem annyira a Mt 26,14–16 (vö. Mk 14,10–11; Lk 22,3–6 és Jn 13,2–27) szakaszra utal, amely elbeszéli Júdás látogatását a főpapoknál, hanem Jézus elfogatásának elbeszélésére (Mt 26,47–56; Mk 14,43–52; Lk 22,47–53; Jn 18,2–12), amely a Getszemáni-kertben történtekről tudósít. Noha a tradendus in mortem és a se tradidit kifejezésekben ugyanaz az ige szerepel, a fogalmak értelmezése mégis más és más: az utóbbi magában foglalja Jézus áldozati önátadásának teológiáját (STh 3,q73a6). Jézus azért vállalta értünk a szenvedést és a halált, hogy bennük engeszteljen (Jn 1,29), és az üdvösség szentsége legyen: „Mert Krisztus is meghalt egyszer a bűnökért, az Igaz a bűnösökért, hogy Istenhez vezessen minket. A test szerint ugyan megölték, de Lélek szerint életre kelt” (1Pt 3,18). Éppen a verses ellentétpárok hordozzák magukban annak burkolt jelzését, hogy a tanítványok, akiknek átadja önmagát, a barátai (Jn 15,13), de benne rejlik az önátadásban a pro vobis et pro multis (értetek és sokakért). Jézus önátadása a türelem és az engedelmesség példája: „Megkínozták, s ő alázattal elviselte, nem nyitotta ki a száját. Mint a juh, amelyet leölni visznek, vagy amint a bárány elnémul nyírója előtt, ő sem nyitotta ki a száját” (Iz 53,7; vö. Fil 2,8).
Az élet tálkája kifejezés (latinul vitae ferculum) a szentmise edényeinek tipológiáját hordozza magában: „Fogjatok egy izsópköteget, mártsátok az edényben levő vérbe, s az edényben levő vérrel kenjétek meg a szemöldökfát és a két ajtófélfát” (Kiv 12,22), valamint „Mózes pedig vette a vér felét, és áldozati csészékbe öntötte, a vér másik felét az oltárra hintette. (…) Erre Mózes vette a vért, meghintette vele a népet, és így szólt: Ez annak a szövetségnek a vére, amelyet az Úr ezen feltételek mellett kötött veletek” (Kiv 24,6–8). Bizonyos értelemben azonban a vitae ferculum az élet, az utolsó vacsora termének asztala, és így a kereszt, valamint az újszövetség áldozati oltárának jelképe is.

Vélemény, hozzászólás?

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..