Az Eucharisztia a keresztények egységének jele
Fotó: Thaler Tamás

 

Sajnálatos módon napjainkban az Eucharisztia megünneplése a Krisztusban hívők megosztottságára is emlékeztet bennünket. Az evangélikusok és a reformátusok nem járulhatnak szentáldozáshoz katolikus templomban, a katolikusok pedig nem úrvacsorázhatnak a protestáns egyházi közösségek templomaiban.
A német püspökök az elmúlt évben azzal a kéréssel fordultak a Szentatyához, hogy engedélyezze az interkommúnió (az Eucharisztiában való közös részesedés) lehetőségét azokban az „egyedi esetekben”, „ahol a lelki éhség a közös szentáldozásra a vegyes házasságokban olyan erős, hogy az kockára teheti a házasságot és a katolikus házastárs hitét”. A Szentatya nemet mondott a kérésre, és kijelentette, hogy az Egyházi törvénykönyv 888. §. 4. kánonja továbbra is érvényes és kötelező. A katolikus tanítás szerint amíg nem vagyunk egyek a hitben, addig nem lehetünk közösségben az Eucharisztia megünneplésében sem. Az Eucharisztia ugyanis nem eszköz az egység elérésére, hanem a már megvalósult egység jele. Szép példa erre a görögkatolikusok esete, akik velünk együtt ünnepelhetik az Eucharisztiát. A görögkatolikus papok koncelebrálhatnak a rómaiakkal. A római és a bizánci rítusú katolikus hívek pedig tudják, hogy egyek vagyunk a hitben, a lényeget illetően nincs különbség a kétféle szertartás között. Ezért a görögkatolikusok nyugodtan mehetnek a római templomba is a vasárnapi szentmisére. Az ökumenikus mozgalom végső célja tulajdonképpen éppen az, hogy majd egykor együtt ünnepelhessük az Eucharisztiát.
Az elmúlt évtizedek ökumenikus párbeszédének egyik jelentős témája volt az Eucharisztia teológiai értelmezése. Megalapozottan állíthatjuk, hogy elmozdulás történt a hajdani merev szembenállásokhoz képest, és a közeledés örvendetes jelei is mutatkoznak, de azért továbbra is lényeges különbségek vannak a katolikus tanítás és a protestáns egyházi közösségek Eucharisztiáról szóló tanítása között. A közeledés ellenére a szentmise áldozatjellegének kérdésében, a valóságos jelenlét megvallását illetően, valamint az Eucharisztia megünneplésének vezetőjével kapcsolatban még folytatni kell az ökumenikus párbeszédet. Ennek ellenére azt szeretnénk, hogy a magyarországi protestáns egyházi közösségek is bekapcsolódjanak a 2020-as budapesti Nemzetközi Eucharisztikus Kongresszus valamelyik eseményébe. Ez máris megvalósult tavaly novemberben, amikor a kongresszust megelőző egyik esztergomi teológiai konferencián Szebik Imre püspök az evangélikus, Fekete Károly püspök pedig a református teológiai felfogást és úrvacsorai gyakorlatot ismertette.

Az Eucharisztia áldozati jellege

A reformáció egyházai tagadják a szentmise áldozatjellegét. Azt hangsúlyozzák, hogy kereszthalálával Krisztus tökéletes áldozatot mutatott be az Atyának az egész világ bűneiért, így tehát nincs szükség újabb áldozatokra. Luther és Kálvin tagadásának egyik oka az volt, hogy a trentói (tridenti) zsinat környékén egyes teológusok úgy is beszéltek a szentmiséről, mintha az a keresztáldozat megismétlése lenne. E félreértés miatt olvashatjuk a Heidelbergi kátéban, hogy „a mise nem más, mint megtagadása Jézus Krisztus egyetlenegy áldozatának és szenvedésének, és kárhozatos bálványimádás” (80. kérdés-válasz). A trientói zsinat tisztázta ezt a kérdést, és megfogalmazta a katolikus tanítást. A szentmise nem a golgotai áldozat megismételése, csupán arról van szó, hogy Krisztus áldozata minden szentmisében jelenvalóvá válik (reprae­sentatio). Az ökumené korában tudnunk kell azt, hogy a protestánsok sem csupán úgy tekintenek az úrvacsorás istentiszteletre, mint olyan ünneplésre, amely az utolsó vacsorára emlékezteti a keresztényeket. Az evangélikus tanítás szerint az úrvacsora hálaáldozat (sacrificium laudis), amelyen Krisztussal egyesülve bűnbocsánatot nyerünk. Kálvin megfogalmazásában: „Isten adománya, amelyet hálaadással kell elfogadni” (Kálvin, Institutio IV., 18,7). A limai dokumentum, az Egyházak Világtanácsa Teológiai Bizottságának ökumenikus szemléletű megnyilatkozása már azt is kijelenti, hogy „Az Eu­charisztia a megfeszített és feltámadt Krisztusra való emlékezés (anamnészisz), azaz Krisztus egyszer s mindenkorra végbevitt, s az egész emberiségért mindig érvényes áldozatának élő és hatékony jele” (B/5–8. p.). A szentmiseáldozatot az egyszeri keresztáldozat szakramentális jelenvalóvá tételeként kell felfogni, nem pedig annak kiegészítéseként. E téren napjainkban már messzemenő egyetértés uralkodik a katolikus és protestáns teológusok között.
A protestánsok részéről bizonyos készség érzékelhető abban is, hogy az Egyháznak a Krisztus áldozatába való aktív bekapcsolódását is jobban figyelembe vegyék, Krisztus áldozatának hívő elfogadása mellett. A Krisztus és az Egyház közötti életközösség elválaszthatatlan, ezért Krisztus a tulajdonképpeni cselekvő, de az Egyház vele egyesültként őbenne és őáltala őt magát és önmagát is felajánlja a mennyei Atyának. Ezt már a trentói zsinat is kimondta (DS 1743). Ugyanakkor el kell ismerni, hogy korábban a katolikus teológiában nem­egyszer felbukkant az a helytelen felfogás, mely az emberi cselekvés önálló jelentőségét hangsúlyozta, mintha annak önmagában üdvösségszerző értéke lehetne. Ez a reformáció jogos kritikáját vonta maga után.

Valóságos jelenlét

A keleti egyháznak az Oltáriszentségre vonatkozó hite és teológiája lényegében azonos a katolikus tanítással, viszont a protestáns tanítás eltér a katolikustól. Közös bennük, hogy a kenyér és a bor átlényegüléséről (transsubstantiatio) nem beszélnek, mert Krisztus valóságos jelenlétének megvalósulásáról, illetve a megvalósulás mikéntjéről másképpen gondolkodnak. Az evangélikusok például vallják, hogy Krisztus teste és vére az elemekben (kenyér, bor) és az elemek alatt valóságosan jelen van. Többnyire azonban úgy gondolják, hogy e testi jelenlét a szentség vételének pillanatára, illetve az úrvacsora ünneplésének idejére korlátozódik. Más protestáns közösségek a jelenlétet nem kötik az elemekhez. Kálvin szerint csak istenségének erejével van jelen Jézus az úrvacsorán, de embersége az Isten jobbján marad (Heildelbergi káté, 78–79. kérdés.), és nem az száll alá, hanem a hívők emeltetnek fel hozzá az úrvacsorán a Szentlélek által.
A II. vatikáni zsinat is megemlíti, hogy a protestánsok úrvacsorája nem csupán szubjektív cselekedet, hanem azt vallják, hogy Krisztus az utolsó vacsorán halálának és feltámadásának emlékezetét rendelte el, s ezért ebben a cselekményben kifejezésre jut a vele való kapcsolat és dicsőséges eljövetelének várása (UR 22). Az 1982-es Limai dokumentum (EVT) már azt is kimondja, hogy az eucharisztikus jelenlét a többi jelenléti módhoz képest egyedülálló (13. p.). Krisztus jelenléte az ünneplők hitétől függetlenül megvalósul, de a hitet követeli, hogy Krisztus testét és vérét képes legyen a hívő megkülönböztetni. A dokumentum szerint a valóságos jelenlétet Isten teremtő szavának és a Szentléleknek köszönhetjük (C/14. p.). Ez a megfogalmazás és az epiklézis fontosságának hangsúlyozása hidat ver a keleti egyházhoz, amelynek liturgiájában az epiklézis mindig lényeges alkotóelem volt, és híd a reformátori úrvacsora teológiájához is, amely a Krisztussal való eucharisztikus egyesülést főleg a Szentlélek műveként magyarázza. Az elmúlt évtizedekben főként evangélikus és katolikus teológusok ökumenikus munkacsoportjai számos olyan munkadokumentumot készítettek el, melyek az Eucharisztiáról szóló további párbeszédben igen hasznosak lehetnek a jövőben.

Eucharisztia: az egység jele vagy eszköze

Protestáns értelmezés szerint az Eucharisztia elsősorban az egység eszköze, ezért sokan máris sürgetnék az úrvacsora és az Oltáriszentség közös vételét (interkommúnió). Szerintük az eucharisztikus közösség által közelebb kerülnénk egymáshoz, és ezáltal is segíthetnénk a Krisztus által óhajtott egység megvalósulását. Azt hangsúlyozzák, hogy az Eucharisztia megünneplésében a „vendéglátó” nem az Egyház, hanem Jézus. Ő pedig még a vámosokkal és a bűnösökkel is egy asztalhoz ült. Az élet kenyeréről szóló beszédében pedig azt mondta: „aki hozzám jön, nem utasítom el” (Jn 6,37). A katolikus és az ortodox tanítás szerint azonban az Eucharisztia nem csupán a Jézussal való személyes egyesülésünk eszköze, hanem az Egyházba – mint Krisztus titokzatos testébe – való teljes beépülésünk szentsége is. Ezért úgy gondoljuk, hogy éppen egyházi vonatkozása, illetve hatása miatt az Eucharisztia közös vételének láthatóan jeleznie is kell a már meglévő hitbeli, szervezeti, szakramentális és erkölcsi egységet. Máskülönben hamisan mutatnánk egy már megvalósult, látható egység képét.
A II. vatikáni zsinat beszél egy részleges, nem tökéletes, mégis valóságos egyházi jellegű közösségről, mert a Katolikus Egyház „szervezetén kívül is megtalálható a megszentelődés sok eszköze és sok igazság” (LG 8). Ugyanakkor katolikus felfogás szerint protestáns testvéreink az „eucharisztikus misztérium eredeti és teljes lényegét” (UR 22) nem őrizték meg csorbítatlanul, főleg az apostoli jogfolytonosságon (successio apostolica) alapuló egyházi rend szentségének hiánya (sacramenti ordinis defectus) következtében. Ezen felül úrvacsorájukat maguk is másként értik, mint mi az Eucharisztiát, és mi sem tekintjük azt az átlényegülés értelmében Eucharisztiának.
A Katolikus Egyház az Eucharisztia kölcsönös vételét megengedi az olyan egyházzal kapcsolatban, ahol a fenti hiányosságok nincsenek jelen, vagyis az ortodoxokkal (Ökumenikus direktórium, 129–132. p.). A többi egyházi közösség tagjait katolikus részről csak rendkívüli esetben szabad megáldoztatni: „ha azok súlyos szükséghelyzetben önként kérik, föl vannak készülve, és kifejezik az e szentségre vonatkozó katolikus hitet”(A Katolikus Egyház Katekizmusának kompendiuma, válasz a 293. kérdésre). Katolikusok azonban nem vehetnek úrvacsorát ezekben a közösségekben. A zsinati tanítás szerint az Eucharisztia „jelzi és valóra váltja az Egyház egységét” (UR 2). Vagyis, katolikus értelmezés szerint, az elért egység csúcsán, annak jeleként vehetjük együtt az Eucharisztiát. Minden római rítusú szentmisében ennek a célnak, az egységnek a megvalósulásáért imádkozunk: „Urunk Jézus Krisztus, ne vétkeinket nézzed, hanem Egyházad hitét, és őrizd meg Egyházadat szándékod szerint békében, és add meg teljes egységét.”

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..