Ráadásul az sem biztos, hogy a fenti nevek mindegyike valóban létező személyt takar. A fenti állítással természetesen nem Góliát vagy Sámson személyét kívánjuk megkérdőjelezni, hanem csak azt jelezni, hogy Kristóf egyike azoknak az „újszövetségi időkben” élt szenteknek, akiknek létét történelmileg nem lehet egyértelműen bizonyítani. A legendája szerint 250 körül szenvedett vértanúhalált, az egyházi kalendárium július 24-én ünnepli égi születésnapját. Kristóf életében mindig a leghatalmasabb szolgálatába kívánt szerződni: először egy királyéba, de mivel az félt az ördögtől, ezért az ördögöt választotta. Ám az ördögnek is van mitől tartania, mégpedig a kereszt jelétől! Ezért Kristóf a Megváltót szerette volna urául tudni: egy remete tanácsára gyorsan meg is keresztelkedett, hogy mások szolgálatára legyen. Ugyancsak a remete tanácsára egy hatalmas folyóhoz költözött, hogy azon (botjának segítségével) az utasokat vállára véve átvigye. Egyik éjjel egy szegényes öltözetű kisfiú kérlelte, hogy vigye át a folyón. Ám a könnyűnek ígérkező teher egyre nehezebbé vált, s az átkelés Kristóf minden erejét igénybe vette. A folyó túlpartján a gyermek, azaz maga Krisztus elmagyarázta: a vállára vett teher a világ terhe. A jelenés után Kristóf szüntelenül terjesztette az evangéliumot, majd pedig a vértanúság eszközei sem ártottak neki. Sőt, az elfogatására rendelt katonák, illetve az elcsábítására küldött szolgálóleányok is megtértek. Végül Kristófot lefejezték.
Szent Kristófot a legenda alapján, gyermekkel a vállán szokták ábrázolni. Az esztergomi Keresztény Múzeum három táblája sem kivétel ezen megállapítás alól. Az elsőt, melyet régen idősebb Lucas Cranach (1472-1553) műhelyéből származónak gondoltak, az újabb kutatás egy lübecki vagy hamburgi mester 1500 körüli művének gondolja. Egy másik táblán, mely szintén ebből a korból származik, egy német vagy osztrák festő hasonlóan ábrázolta szentünket: a remete a folyón való átkelés jelenetét figyeli. Jacob Cornelisz van Amsterdam (1470-1533) követője viszont tájképet festett: háttérbe kikötőt, hajókat védő várat, magas fallal körülvett várost. Az előtérbe pedig szenteket: köztük Remete Szent Antalt, illetve Kristófot. A táj megnövelt szerepe nem véletlen: ez az a kor, amikor a profán témák megszületnek, azaz elválnak az egyháziaktól. A mód pedig igen egyszerű: az ábrázolt szentek szerepe csökken, staffázsokká válnak, majd az 1600-as évekre kicserélődnek a görög-római mitológia vagy a hétköznapi élet szereplőire.
