Akad, aki különböző színű száradó pólókról, és az azokat használó színes egyéniségekről beszél. Valaki mást a tarka zongorabillentyűk szólítottak meg – azt az üzenetet közvetítve felé, milyen bámulatosan színes a világ. Egyikünk zöldségeskosarat választott, arra gondolva: lehet, hogy kertészkednie kellene. Egy székesfehérvári társunk pedig kék égbolt alatt sorakozó szélmalmok táncáról mesél, miközben elemzi a fotót. Újabb képet tartó kéz lendül a magasba. A fotón egy öt év körüli kisfiú vidám arccal fújja a szappanbuborékokat.
– Én ezt a kiscsávós képet választottam, mert látom a srác arcán, hogy nagyon boldog. Biztonságban él, hiszen a szülei mindent megtesznek érte, s azt csinálhat, amit akar – érkezik a magyarázat.
Egy későbbi beszélgetés során kiderül: az a férfi, aki ezt a képet érezte a magáénak, feleségével hiába szeretett volna gyereket. Istennek más terve volt velük, így örökbe fogadtak négy lurkót. Mind a négy cigány, holott ők nem azok…
A mellettem ülő, gyermekét váró friss házas férj arról beszél: azért választotta a babaportrét, mert hamarosan gyarapodik a család. Azt is hozzáfűzte: neki nem jelentett erős köteléket az édesapjával való kapcsolata. Most viszont, hogy néhány éve megtért – ami a vendéglátó plébánosnak is köszönhető –, megismerhette az Atyát, és Isten megadta neki, hogy egy-két hónap múlva maga is apa lehet.
Én egy csigaházat ábrázoló fotót emeltem ki a fényképhalomból. Azért, mert olykor jólesik az érlelő csönd, a visszavonulás. Még akkor is, ha ezáltal – akár a csiga – még inkább ki vagyok téve idegen erőknek. Bármikor beletaposhatnak az út porába, hiszen még menekülésre sem lesz időm és erőm. Áldó hatalmak oltalmában bízom gyerekkorom óta, és egyre tudatosabb bennem a vágy: nem árt felülvizsgálni kapcsolatainkat, és végre meg kellene már szívlelnem: annak adjunk csak inni, aki valóban szomjas. Isten így is gondoskodik arról, hogy munkatársa csigaházán olykor megcsillanjon a gyöngyházfény…
A megosztást követően már megfordíthattuk a képünket, s egy kérdéssel szembesültünk. Csigaházam hátlapján ez állt: Mikor vonulsz vissza?
Teljesen csak akkor, ha véget ér e földi lét. Addig azonban – gyanítom –, gyakrabban, mint eddig, ám csak átmenetileg. A végleges visszavonulás a lélek és a test halálát jelentené. Hiányoznának az élet színei, fényei, impulzusai, a baráti biztatások. Fakulna a lélek, elkopnának a kapcsolatok, lanyhulna a lelkesedés, s végleg bezárulna a csigaház. Átmenetileg azonban szükség van a gyógyító csendre, amikor pihen a száj és a kéz, miközben érik a gondolat. Mint szüretszagú őszök pincemélyén a must. Azért, hogy nemes nedű töltessék palackba, pohárba, melyben benne van a napsugár, az igyekezet, a munka tüzes öröme. Az élet, amely kikristályosítja a teremtő akaratot. A visszavonulás önfegyelemre hív, edzi a lelket, lágyítja a szívet, és arra is választ ad, helyes-e az önértékelésünk. Ebben a kegyelmi erőtérben erősödhet az ember és válhat a Teremtő mindig tanuló ministránsává.
Rumszauer Miklósnak, a kaposvári Szent Margit–Szent József-templom plébánosának a dél-dunántúli cursillósok jelezték, hogy szívesen részt vennének egy lelkigyakorlaton. Az ország különböző pontjairól összesereglett, többnyire 40–55 éves férfiak hosszú hétvégéje Az emberélet útjának fele előtt és azon túl címet kapta. Volt köztünk ötgyermekes családapa, tizenegy unokás orvos nagyapa, vállalkozó és munkanélküli, ügyvéd és borász, filmproducer, informatikus és nyugdíjas harangöntő. Olyan is, akinek ezen a hétvégén lett volna a házassági évfordulója, és a felesége csak nehéz szívvel engedte el.
Az atya a 82. férfi cursillo záró ultreyáján határozta el, hogy ha a negyven újoncot megszólító „megacursillo” után egy évvel az egykori jelöltek több mint fele eljön egy találkozóra, hogy újra átélje az egységet, a békét, a harmóniát, a szeretet sugárzó erejét, a barátság és az együttlét örömét, s a találkozó emelkedett pillanatokkal ajándékoz meg mindenkit, akkor lesz folytatás. Ahogy hallgatta a beszámolókat, felötlött benne a lelkigyakorlat mottója. Dante Alighieri az Isteni színjátékban ezt írja: „Az emberélet útjának felén / egy nagy sötétlő erdőbe jutottam, / mivel az igaz utat nem lelém. / Ó, szörnyü elbeszélni mi van ottan, / s milyen e sűrü, kúsza, vad vadon…“
Ezért a 40–45. életév tájékán „beköszöntő”, a pszichológiai szakirodalom által jól leírt, úgynevezett középéletkori krízisben érintetteket hívta lelkigyakorlatra, hogy feltérképezzék erőforrásaikat, hiszen a kutatások szerint a férfiak 80–85 százaléka szenved ettől a problémától.
Tanításaiban a plébános Krisztus istenember voltát vette nagyító alá, azt hangsúlyozva: az isteni szeretet jóval több annál, mint amit mi szeretetnek nevezünk. A hit nemcsak gondolattal, hanem lelki hevülettel élhető meg. A szépség és az örök kétségek közti ellentmondásról is szólt, miközben a fejlődéslélektan egyes korszakait jellemezte.
A „váltok vagy megrekedek” örök dilemmája is sorra került, mint ahogy az élet újraértékelése, az alkotás-rombolás, az eloldódás és kötődés párharca, a férfiaknál eddig nem tapasztalt feminin vagy a nőknél eddig rejtve maradt maszkulin személyiségjegyek, valamint a társunk általi elvárásözön: tudom-e azt nyújtani, amit vár, szeretem-e még, hozok-e elég pénzt a családi kasszába, jó vagyok-e az ágyban. Szó esett arról a jelenségről is, amikor a középkorú nő – fiatalságához ragaszkodva – kamaszlány módjára öltözködik, a férfit pedig csak az foglalkoztatja, elég vonzó-e még a másik nem számára, és mindent elkövet, hogy az legyen. A középéletkori krízis elviselésére viszonylag egyszerű megoldási kulcsot kaptunk: hagyatkozzunk teljesen Istenre, ajánljuk lelkünket a kezébe, s együtt mondjuk: „Legyen nekem a te igéd szerint!”
A Prokop-képekkel díszített, modern, ám süllyedő Szent József-templomban magunk által választott kereszttel ültünk a padba. Arcunk apró mécsesek fényében fürdött, miközben néhány szavas mondatokból szőtt keresztutat jártunk. Miklós atya belénk égette kérdéseit: „Elítélik. Én megítélek. Mindig, mindenhol, mindenkit. Jól van ez így?” Vagy: „Elesik. Én magamtól fekszem le a bűnnek. Jól van ez így?” Vagy: „Vigasztal. Másokat. Én akkor is nyavalygok, ha valójában okom sincs arra. Jól van ez így?” Vagy: „Levetkőztetik. Védené a szemérmét, de nem lehet. Levetkőzöm én magamtól is, csak hozzanak helyzetbe. Jól van ez így?”
Az esti csendben bőven jut idő az elmélkedésre, az Oltáriszentség jelenlétében nemcsak a papban, bennünk is megszólal Isten.
Három tanúságtétel hangzik el arról, mi köszönhető Lisieux-i Szent Teréznek és a rózsaesőnek. Az első egy halálos ágyán fekvő anya és eltaszított fia régóta várt találkozásáról és kiengesztelődéséről szól, a második egy lovas tanyának kiváló terület megtalálásáról, a harmadik pedig arról, hogy az anya-anyós által az egyházdoktor szent közbenjárására rendbejött leánya házassága, megszületett a második, majd a harmadik unoka is. Megrendült, könnyes szemű férfiak ragadnak tollat, hogy leírják kérésüket Lisieux-i Szent Teréznek, s társuk révén eljuttassák Keszthelyre, ahol egy éven át imádkoznak a nővérek a levelek tartalmáért, majd visszajuttatják azokat a feladóikhoz.
A megosztáson arról beszélgetünk, érzünk-e krízist az emberélet útjának felén. Legtöbbünk érez. Egyikünk Isten kegyelméből rákos betegségből gyógyult fel, másikunk rádöbbent: démonizált nő van a közelében. Praktikus tanácsokat kap, gyónni is tud. Ragyog az örömtől. S ahogy hallgatom magunkat kínról és gyötrődésről, váltás előtti állapotról vagy éppen munkanélküliségről, eredménytelen vállalkozásról, a közös nyelvről, a kisközösségről, a szerveződő cursillókról, a szolgálatról, hogy e találkozók hatását nemcsak mi, hanem a családunk is érzi, Prohászka igaza tolakodik elő bennem: „Ahol Isten van, ott öröm is legyen. És pedig azért legyen, mert az öröm erő, s a lehangoltság gyöngeség.” Ezt az örömet fedezte fel egyik társunk is, aki barátja unszolására reformátusként vett részt a cursillón. „Hatását” nyomban megérezte felesége is. Most azért mondott igent, mert észrevette magán, hogy jó ideje „kihunyt szemében a csillag” – ahogy ő fogalmazott. Búcsúzáskor azonban már újra ott ragyogott benne…
A lelkigyakorlat vége egybeesett az Ars Sacra Fesztivál zárórendezvényével. A Szent Margit-templomban jótékonysági koncertmisével ért véget a kaposvári szakrális művészetek hete. A pécsi székesegyház Szamosi Szabolcs vezette kórusa és zenekara szolgált a szentmisén, ahol a plébános a kereszténység és a művészet egymást termékenyítő kapcsolatáról is szólt homíliájában, majd lelkigyakorlatos társunk, Berta Gábor imafotóiból nyílt vetített képes kiállítás, diszkrét zenei aláfestéssel. A teremtett világ szépségét, derűjét és tökéletességét bemutató természetfotókon zsoltárrészletek és lelki írók gondolatai is szerepeltek. Bennem pedig fel-felvillant a csigaház képe éppúgy, mint a szappanbuborékokat fújó, önfeledt kisfiú fotója.
Így, ötvenévesen egy kicsit magamat is felfedeztem benne.
