Az emberek elvezetése Istenhez

A Szentírás szavait idézte a pápa a május 26-i, szerdai fogadáson: „Szívem szerinti pásztorokat adok majd nektek, akik tudással és belátással legeltetnek titeket…” – Pásztornak lenni azt jelenti: Isten akarata szerint, Jézussal igaz barátságban élni, szabadságban és végtelen önfeláldozásban. Senki sem rendelkezik azzal a képességgel, hogy egyedül vezesse Krisztus nyáját anélkül, hogy ne gyakorolná az egyháznak és a Krisztusnak való mély és valódi engedelmességet. A papi hivatás alapja az Úrral való személyes és állandó találkozás, az ő ismerete. XVI. Benedek pápa történelmi bevezetéssel kezdte tanítását: magyarázatot kívánt adni a „hatalom” fogalmára, jelentésére a mai ember számára. A hatalom – a XX. századi eseményeket, azaz a keleti és nyugati világot uraló és elnyomó rezsimeket és diktatúrákat követően – negatív jelentést hordoz a mai ember számára; csak terrort, halált és szenvedést hozott a világnak. Pontosan e szörnyű eseményekre figyelve érthetjük meg, mit is jelent a hatalom gyakorlása, ha nincs kapcsolatban a valódi legfelsőbb hatalommal, Istennel – hangsúlyozta a Szentatya. A hatalom ugyanis nem cél, hanem eszköz, mely csakis az ember jólétét hivatott szolgálni a Krisztusban való beteljesülés, a megváltás felé vezető úton. Az egyház – fejtette ki beszédében XVI. Benedek – arra hivatott és úgy kívánja feladatát végezni, hogy szolgálatként valósítsa meg a hatalmat, nem saját érdekeiért, hanem Jézus Krisztus nevében, aki az Úrtól kapta minden hatalmát mennyben és földön. Az egyház főpásztorai által Jézus legelteti nyáját, ő az, aki vezeti, megvédi és a helyes útra tereli népét, mert szereti őket. XVI. Benedek pápa arra buzdította a papokat, hogy ne féljenek a rájuk bízott hívek vezetésétől, mert ami a Krisztusnak való engedelmességből fakad és megfelel akaratának, az gyümölcsöt terem. Nincs nagyobb és szebb feladat ezen a földön annál, mint hogy az embereket Istenhez vezessük – hangoztatta. Ez a legmélyebb és legvégső feladatunk, melyet az Úr bízott ránk: hogy Krisztus életet nyerjen minden emberben. A papság évének meghirdetése nyilvánvalóan kapcsolatban áll azzal a ténnyel, hogy a lelkipásztorkodó papok védőszentje, Vianney Szent János (1786-1859) halálának tavaly volt a 150. évfordulója. De az is nyilvánvaló, hogy az egyházban tapasztalható nagy paphiány is arra késztette a pápát, hogy tavaly március 16-án, a Papi Kongregáció plenáris ülésén bejelentse: június 19-én, Jézus Szíve ünnepén Krisztus hűsége, a papok hűsége mottóval Vianney Szent János ereklyéi jelenlétében megnyissa a papság évét. Tavaly június 16-án paptestvéreihez intézett levelében Benedek pápa azt kérte: a következő év legyen alkalom arra, hogy minden pap újból elkötelezze magát a benső megújulásra. A pápai levél főleg Vianney Szent János lelkiségét állította példaképül a papok elé. De érintett néhány olyan időszerű kérdést is, mint a papság válsága, a papok az egyház életében, valamint a papok és a világiak együttműködése. Azt kérte a lelkipásztoroktól, hogy egyre jobban működjenek együtt a világi hívekkel, akikkel a papi népet alkotják, és akiknek körében azért fáradoznak, hogy valamennyiüket „elvezessék a szeretet egységére”. Testvéri szeretetben „legyenek gyengédek egymáshoz, és a tiszteletadásban előzékenyek”. A Szentatya nemcsak azért hangsúlyozta mindezt, mert egyre aggasztóbb a paphiány, hanem mivel ez a zsinati egyházképből is következik. A papság évének jelentős eseményei közé tartoztak azok a papi zarándoklatok, amelyeket Ars szent plébánosának sírjához vezettek, és azok a lelkigyakorlatok, találkozók (például áprilisban Esztergomban), amelyek igyekeztek elmélyíteni ennek az évnek kegyelmeit. Többnyire nem látványos események voltak ezek, hiszen belső megújulásról volt szó. A Papi Kongregáció feladata volt, hogy gyóntatók és lelkivezetők számára készült direktóriumot adjon ki, és kötetbe rendezze a pápának a papi életről és küldetésről szóló elemző írásait.