Az ember egyetlen vigasza, hogy végül az élő Isten kezébe kerül

Idén július 14-én emlékezünk meg Ingmar Bergman (1918–2007), az egyetemes filmművészet meghatározó alakjának századik születésnapjáról. Édesapja lutheránus lelkész volt, édesanyja mindenben segítette férjét, s közben nevelte három gyermeküket, két fiút és egy lányt. Ingmar a középső gyermek volt. Bergman 1945 és 2003 között csaknem nyolcvan mozi- és tévéfilmet rendezett. Színházi rendezőként is jelentős, mintegy száz drámát vitt színre. Kimagaslót alkotott regény- és drámaíróként is. Ez az elképesztő termékenység nála nem ment a minőség rovására. Terjedelmi korlátok miatt most csak a filmrendező Bergmannal foglalkozunk.
A negyvenes években rendezett, kezdeti filmjei közül kiemelendő az 1949-ben bemutatott Börtön, amelyben már szinte benne van mindaz, ami a későbbi filmjeit jellemzi, elsősorban a Bergmant mindennél jobban gyötrő istenkérdés. Nem lehet eldönteni, hogy Isten meghalt vagy legyőzték, miközben az ördög szabadon tobzódik, az emberek legbensőbb vágyait teljesítve. A világot ő irányítja, így a pokol már a földön megvalósul. Bár látszólag teljes a sátán győzelme, a tragikus sorsú, életét kilátástalannak tartó, a kitörési lehetőséget elutasító, öngyilkosságot elkövető kamaszlány, Birgitta halálának pillanatában az iránta „nagyon nagy gyengédséget” érző Thomas arcát látja, vagyis egy őt szerető lény irgalmas tekintete kíséri át a túlvilágra.
Az Egy nyári éj mosolya (1955) Bergman első, nemzetközi sikert aratott filmje, díjat nyert a cannes-i filmfesztiválon. Klasszikus vígjáték, helyenként melodramatikus részekkel. Az előzmények között felfedezhetjük többek között Shakespeare szentivánéji komédiáját, de némi oidipuszi beütést is, az ügyvéd Egerman és lelkésznek készülő fia feszültséggel terhelt viszonyában. A szerelem az egyik leggyönyörűbb dolog a világon, még ha természetszerűen sok fájdalommal jár is együtt. Az összeillő párok rengeteg bonyodalom, kitérő, cselvetés, furfang végén találnak egymásra, s kezdik el, folytatják közös életüket, megfeledkezve korábbi sérelmeikről, teljesen alávetve magukat a reménységnek, a szív hatalmának.
A középkor egyik legszörnyűbb pestisjárványának idején játszódó A hetedik pecsét (1957) már címében is a Bibliára utal, a Jelenések könyvére. Bergman számára azonban csupán a pecsét feltörését követő csöndnek van jelentősége, Isten nyomasztó hallgatásának, ami miatt az ember végtelenül magányosnak és kiszolgáltatottnak érzi magát, s retteg a haláltól, amely a legvégső állomás, a legnagyobb úr, az egyetlen bizonyosság. Nincs feltámadás, nincs örök élet, új ég és új föld, mennyei Jeruzsálem. Az élet alapkérdéseire, pláne arra, hogy mi lesz velünk a halálunk után, nem kapunk megnyugtató választ. Amit megtehetünk, hogy örülünk a pillanatnyi, lélekemelő élményeknek, a sors kegyelmi ajándékának tekintjük ezeket, melyekben oly ritkán van részünk.
A nap vége (1957) című filmjének idős, a képmutatónak tartott világtól magányba vonult tudós orvosprofesszora, Isak Borg – nyilván nem véletlen nevének két kezdőbetűje – ambivalens kapcsolatot ápol egyetlen fiával, Ekdallal és menyével, Marianne-nal. A gyermekkérdés miatt egymással is súlyos konfliktusba került házaspárt mély, már-már a gyűlöletet súroló ellenszenv fűzi a köztiszteletben álló professzorhoz. A filmben meghatározó jelentőségük van az álmoknak és az emlékeknek, amelyek egyrészt vigaszt nyújtanak Isak Borg számára, erőt merít belőlük, másrészt önvizsgálatra késztetik, segítenek neki abban, hogy lelkében rendet teremtsen, szembenézzen a gyarlóságaival, s aztán új alapokra helyezze a viszonyát fiával és menyével. A film végére az após és menye közötti korábbi ellentét feloldódik a szeretetben, ami messzire sugárzik, így talán van remény arra is, hogy rendeződjék Marianne és Ekdal, valamint apa és fia viszonya is.
Az Oscar-díjas Szűzforrás (1960) a középkorban játszódik. A lelkükben elvadult, biológiai ösztönük által uralt pásztorok megbecstelenítik és megölik a gyönyörű parasztlányt, Karint, aki áldozattá válik, de lelkének ártatlanságához nem férkőzhetnek hozzá a brutális gyilkosok. E földi világban nagy a démonok hatalma, s ki tudja, miért, Isten megengedi a legszörnyűségesebb dolgok megtörténtét is. A titokzatos Úr mellett azonban megmutatkozik az irgalom Istene is, megérkezik a kegyelem. Ott, ahol Karin holtteste feküdt, forrás fakad fel. Krisztus feltámadásának napján megtörténik a kegyelem, a krisztusi véráldozatot szimbolizáló Karin halálából, aranyszőke hajából a tisztaság, a fényesség, a szeretet soha ki nem apadó, élő forrása zubog fel, élő közösséggé formálva a gyülekezetet. A szintén Oscar-díjjal elismert Tükör által homályosan (1961) Szent Pál szeretethimnuszából vette a címét. A középkorú író, David, aki számára mindennél és mindenkinél fontosabb a hírnév és az alkotás, elméjében beteg lányának, Karinnak a szenvedését látva lelkileg megtisztul, s János evangélista nyomán reménykedve vallja, hogy a szeretet és Isten azonosak. Karint így gyötrelmeiben körülveszi Isten, mert a hozzátartozói szeretik. Ha Isten létezésére nincs is egyértelmű bizonyíték, a mindennapokban megmutatkozó szeretetre annál több, hiszen azt, hogy szeretetet sugározzunk mások felé, mindnyájan megtehetjük. Az Úrvacsora (1963) evangélikus lelkésze, Tomas ugyancsak szenved Isten csendjétől, és attól, hogy elvesztette a hitét. Tétovaságával az öngyilkosságba kerget egy tőle vigaszt remélő, súlyos kétségekkel küszködő halászembert. Furcsa paradoxon, hogy Tomas barátnője, az ateista Marta az, aki képtelen megérteni a lelkész furcsa közömbösségét Jézus Krisztus iránt. Tomas számára semmit sem jelent a szeretet Istene, vagyis lelkész létére a kereszténység lényegét utasítja el, hiszen a keresztény vallás központi tengelye, tanításának alapja az emberiség bűneiért önmagát szeretetből feláldozó, kereszthalált halt, majd feltámadt és mennybe ment Jézus Krisztus, ő az alfa és az ómega. Tomasból hiányzik a hit, vagyis hivatásának az alapja. Tele van kétségekkel, gyötrelmekkel, keresi a válaszokat, de nem találja. Szabadságra vágyik, ám számára ez a szabadság nem Isten és egyszülött Fia, Jézus Krisztus szeretetének teljesebb megismerését jelenti, hanem ellenkezőleg, a végleges elszakadást Istentől. A csend (1963) egy idegen, titokzatos országban játszódik, amely harci készültségben van, esténként tankok vonulnak az utcán. A két nővér, az erotikusan túlfűtött Anna és halálosan beteg nővére, a műfordító Eszter között feloldhatatlan az ellentét, több évtizedes sérelmeket hordoznak magukban, és képtelenek túllépni rajtuk. Mindketten szeretethiányban szenvednek. Anna a szexualitásba, Eszter az alkoholba menekül. Anna kisfia magára maradtan bolyong az ideiglenes szállásukként szolgáló szállodában, liliputi bohócok, artisták között. Halála pillanatában Eszter mellett az idegen, idős komornyik van jelen, ő nyújt neki vigaszt, míg Anna közömbösen fogadja nővére elvesztését, szemernyi részvétet sem érez. A csend nem a megnyugvást, az elmélyedést hozza el, hanem az emberek közötti, feloldhatatlan ellentétet: nincs mit mondaniuk egymásnak, vagy ha igen, abból csak veszekedés lesz, a gyűlölet fokozódása. Isten léte vagy nemléte itt már szóba sem kerül. A fenti három filmet Bergman egymásra épülő darabokból álló trilógiának tekintette.
A Suttogások és sikolyok (1972) a lelki és testi szenvedések filmje. A történet középpontjában a fiatal és különlegesen érzékeny lelkületű Agnes gyógyíthatatlan betegsége áll, s két nővérének,
Mariának és Karinnak hozzá, egymáshoz és közvetlen környezetükhöz való viszonya. Ismételten megjelenik az istenhit kérdése is. Az Agnes holtteste fölött gyászbeszédet tartó lelkész végig feltételes módban beszél Jézus Krisztusról: „Ha létezel, kérlek, hogy áraszd ki végtelen irgalmadat eltávozott testvérünkre és ránk is.” Az egymás közötti kapcsolatokat meghatározza a szexuális undor – amit Karin a férje iránt érez –, a képmutatás – „minden lélegzetvételünk hazugság”, mondja ugyancsak Karin –, a múltból magunkkal hordozott sértettségek, s a két nővér közötti feszültség, amelynek feloldására Maria kísérletet tesz, de a szeretet és a megértés irányába tett próbálkozásáról kiderül, hogy hirtelen felbuzdulás volt csupán, ami mögül hiányzott az őszinte szándék. Valódi szeretet Agnesben van és a dajkájában, a kislányát korán elvesztő Annában. Az ő számára Agnes a halála után is tovább él, a tiszta és valódi szeretet jelképeként. A mindennapi ellenségeskedés, civakodás mellett azonban léteznek azok a boldog pillanatok, amikor megteremtődik a harmónia és a részvét az emberi lelkek között, s ez olyan kegyelem, amit meg kell becsülnünk, hálát adnunk érte a gondviselésnek. A Jelenetek egy házasságból (1973) egy mindenki által mintaszerűnek tartott házasság felbomlását mutatja be. Ha a kapcsolatban megjelennek a válságtünetek, nem segít az őszinteség, sőt, csak tovább mélyíti a krízist. A házasfelek kezdetben jóakarat által vezérelt békítési próbálkozásai egyre ingerültebbé válnak, eljutva végül a nyílt ellenségeskedésig, sőt, a gyűlöletig. Ám a szakítás, a válás sem old meg semmit, az új kapcsolatokban kezdődik minden elölről, más formában ugyan, de a lényeg ugyan­az: csalódás, gyötrődés, egymás bántása, végül szakítás, majd alkalmi együttlétek az egykori házastárssal. Az ábrázolt személyek anyagi biztonságban élnek, mégis folyamatosan félnek a lecsúszástól, és a szeretet hiányától is gyötrődnek. Ebben a filmben hangzik el az egész bergmani életmű egyik legfontosabb mondata, amikor Johan azt mondja volt feleségének, Marianne-nak: „Mi érzelmi analfabéták vagyunk (…) Mindent megtanítottak nekünk a testről és Pretoria mezőgazdaságáról, és a π négyzetgyökéről (…), de egyetlen szót sem a lélekről. Szédítően nem tudunk semmit, se magunkról, se másokról.”
Az Oscar-díjas Fanny és Alexander (1985) Bergman filmrendezői pályafutásának összegzése. A XX. század első felében, nagypolgári és színházi környezetben játszódó történetben a biztonság csak látszólagos, egyetlen pillanat alatt összeomolhat minden, és attól kezdve ki vagyunk szolgáltatva a szavakban Isten szeretetét hirdető, de a valóságban irgalmat nem ismerő erőknek. Ám egymás mellett él a realista, szemmel látható és kézzelfogható, érzékelhető világ, valamint a láthatatlan szellemi erő. A művészet, a képzelőerő a transzcendenciát segítségül hívva hihetetlen csodákra képes, ha szükséges, démoni eszközöket vet be a jót rossz és kegyetlen eszközökkel megvalósítani igyekvő, lelkileg deformált személy ellen. Még ennél is nagyobb csoda az élet mindenkori folytatása, mert minden újszülött gyermek a remény hordozója, hogy jobbá és szebbé válik általa a világ.
Ingmar Bergmant egész életében gyötörte a bizonytalanság Isten léte vagy nemléte miatt. Ez a súlyos dilemma számos filmjében felvetődött. Nem tudhatjuk, hogy hosszú élete végére megkapta-e a hit kegyelmét. Mindenesetre a világhírű svéd írónő, Linn Ulmann – Bergman és kedvenc színésznője, Liv Ulmann közös lánya – A nyugtalanok című regényében felidézi, hogy édesapja halála után a dolgozószobája falán egy cetli volt olvasható: „Félelmetes tudnom, hogy az élő Isten kezébe kerülök. Mégis, az ember csak ebben lel vigasztalást…”
A Bergman-filmek rajongói – köztük e sorok írója is – alighanem egyetértenek Györffy Miklósnak a Mágia és művészet című, a svéd rendezőről szóló monográfiájában olvasható véleményével, mely szerint a legjobb és legszebb Bergman-filmek „olyanok, mint a klasszikus zeneművek: nem tud betelni velük a néző, és valahányszor újranézi őket, mindig a bűvkörükbe vonják”.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..