Az élet evangéliumáról tett tanúságot

Itt ismertem meg. Már kilencvenéves volt, fiatal lélekkel, játékos humorral, nyitottan a világra, érdeklődő szeretettel az emberek felé. Azt kérte, egyszerűen Józsi bácsinak szólítsam.

 2011. október 3-án, életének kilencvenkettedik évében meghalt Búzás József győri egyházmegyés pap.

Józsi bácsi hosszú élete tele volt az emberség gesztusaival.

Érettségizett kispapként küldte főpásztora teológiai tanulmányok végzésére a Hitler által megszállt Ausztriába, a bécsi Pázmáneumba. Már nem sokkal ezután szembekerült a náci hatalommal. Amikor a Führer 1941 áprilisában megtámadta Jugoszláviát, a hatóságok háborús érdekből elrendelték a Graz melletti Fähring apácamonostorának kiürítését. A fiatal, mindössze huszonegy éves papnövendék bátran tiltakozott az eset miatt, mire a Gestapo letartóztatta. Fogságának első éjszakáján megőszült. A gyengék, a kiszolgáltatottak iránti elköteleződéséhez azonban hűséges maradt.

Pedig a nácik indulata pusztán a neve miatt is ellene fordult: vezetékneve eredetileg Broz volt, vagyis megegyezett a jugoszláv kommunista vezető, Josip Broz Tito nevével. Sokan emiatt rokonságot feltételeztek kettejük között. Ez a vád azt jelentette, hogy eleve gyanús volt a nácik szemében.

1943-ban Bécsben, egy kórházban magyar munkaszolgálatos sebesülteket látogatott. A doni katasztrófa után ugyanis a magyar kormány a sebesültek egy részét – nagy számuk és állapotuk súlyossága miatt tartva a lakosság felháborodásától – Bécsbe szállíttatta. Az ottani magyar konzulátus megkérte a városban tanuló magyar kispapokat a sebesültek látogatására. Köztük volt Búzás József, aki a kórházban szót emelt egy súlyos beteg érdekében, mert őt senki nem akarta ellátni. Azt állították, hogy öncsonkító, vagyis saját magának okozott sérülést, hogy megszabaduljon a fronton teljesítendő munkaszolgálat kötelezettségétől, az életveszélytől. A papnövendék kérését elutasították, őt pedig a Gestapo kitiltotta a kórházból.

Búzás József azonban nem akart szemet hunyni a háború embertelensége és a mások életére törő, pusztító szándék fölött, amely a megsemmisítő táborokban ipari méreteket öltött. Mivel Ausztriában tanulva közelebbről értesült arról, mi történik a Harmadik Birodalomban élő zsidókkal, egy alkalommal egy magyar zsidó férfi meghívta, hogy beszéljen erről neki és zsidó ismerőseinek, akik aggódtak jövőjük miatt.

Búzás Józsefet 1943. július 4-én szentelték pappá. Hegyeshalomba került lelkésznek, onnét pedig Agostyánba szervezőlelkésznek.

Magyarország német megszállásakor, 1944. március 19-én (éppen a neve napján) történt: a katonai parancsnok az ő lakását tette meg főhadiszállásává. A hazatérő fiatal pap tiltakozott. A katonák falhoz állították, és le akarták lőni. Életét a tiszt mentette meg gyors közbeavatkozásával, meghalt nagybátyja iránt érzett hálából, aki pap volt, s korábban ő finanszírozta unokaöccse tanulmányait. A fiatalember azonban a nemzetiszocialisták közé állt. Nagybátyja emiatt megszakította vele a kapcsolatot, de továbbra is taníttatta. A tiszt azzal viszonozta azóta meghalt jótevője nagylelkűségét, hogy az egyház egy másik papjának, a fiatal Búzás atyának az életét megmentette.

Búzás édesanyja is nagy érzékenységről tett tanúságot a vészkorszak idején. Slachta Margit munkatársaként részt vett az embermentésben. Bejárt a budapesti gettóba: élelmet vitt a bajbajutottaknak. Amikor fia szabadságon volt, csatlakozott anyjához a gettóba zsúfolt emberek látogatásában.

Néhány hónappal később – amikor már Mosonszolnokon szolgált káplánként – Búzás József újra kockára tette az életét Krisztus iránti szeretetből. A halálmenetben hajtott zsidó emberek segítségére sietett, akiket a plébánia pajtájában tartottak fogva. Miközben a pajtát elölről őrizték a fegyveresek, ő az épület hátsó deszkafalából kiemelt egy deszkát, és szólt a halálra szánt embereknek, hogy akinek van bátorsága, meneküljön a Hanság felé, oda a németek nem mernek bemenni. Később azok közül, akik megmenekültek, valaki a rádión keresztül megköszönte az ismeretlen pap segítségét.

Bár a nyilasuralom véget ért, hamarosan egy másik totális rendszer, a kommunista diktatúra épült ki hazánkban. Búzás atya számára ez a korszak is a tanúságtétel ideje lett.

Még a háború végén, Mosonszolnokon segítséget nyújtott baloldali üldözötteknek. A helyi kommunisták ezért arra tettek ígéretet neki, hogy hatalomra jutásuk esetén nem lesz bántódása. Amíg az ottani párttitkár – aki emlékezett a történtekre – élt, a fiatal káplán valóban védelmet élvezett. Rövid időn belül azonban a kommunizmus egyházellenessége és a diktatúra keménysége – sok más pap drámai történetéhez hasonlóan – az ő életútján is a hátrányos megkülönböztetések maradandó nyomait hagyta. Életpályáját igen, de őt magát nem sikerült megtörni.

1947-ben teológiai doktori fokozatot szerzett, és prefektus lett a soproni Szent Imre Kollégiumban. Amikor az intézményt 1949-ben államosították, tiltakozott az intézkedés ellen, ezért a hatóságok megfenyegették: huszonnégy órát adtak neki a város elhagyására. Ha nem tett volna eleget e felszólításnak, internálták volna. Ezután került Győrbe, ahol püspöki levéltáros, illetve teológiai tanár lett.

Az ötvenes évek első felében Isten szava iránti elkötelezettsége arra indította, hogy Győrött világi hívők egy csoportjának Szentírás-magyarázatot tartson, pedig ezért a hatalom államellenes összeesküvésben való részvétel gyanújával tartotta számon.

Az 1956-os forradalom napjaiban a tolmács szerepét vállalva Ausztriába ment, hogy gyógyszereket szerezzen a rászorulóknak. Akciója sikerrel járt, de amikor a kommunista önkényuralom újból megszilárdult, a külföldi út ürügyén letartóztatták. Pszichikai ráhatással – úgy kényszerítették, hogy másokat vertek – elérték, hogy aláírjon egy együttműködési nyilatkozatot arról, hogy kiszabadulása után az állambiztonságnak ügynöki jelentéseket fog készíteni. Ezt a feladatot azonban sohasem teljesítette, lelkiismeretével összeegyeztethetetlennek tartotta, inkább néhány zaklatott hét elteltével a biztos börtönbüntetésre felkészülve visszavonta a kényszerű nyilatkozatot. Pár nappal később megtorlásul valóban újra őrizetbe vették. Letartóztatása alatt számos megaláztatást kellett elszenvednie: több hónapon át sötétzárkában tartották, szabad levegőre sem mehetett. Egy-egy kihallgatás gyakran huszonnégy órán át folyt, egy hetet pedig siralomházban töltött. A katonai bíróság halálra akarta ítélni, de csodával határos módon az ügyész Búzás atya édesanyja kezébe adta a végzést a tárgyalás elmaradásáról.

A fiatal pap fél évet töltött internálótáborban, szabadulása után pedig hamarosan véget ért teológiai tanári pályája, és egyházmegyéje perifériájára került lelkipásztornak. 1958-ban Tatabánya-Felsőgallára helyezték káplánnak, hat évvel később Vértessomlóra plébánosnak, 1970-ben pedig a Komárom megyei Kecskéd plébánosa lett. Az állambiztonság folyamatosan megfigyelte. Nyilvántartását csak 1988-ban szüntették meg, ezzel az indoklással: betegsége és idős kora miatt „a társadalomra való veszélyessége megszűnt”.

Évtizedeken át a barátság lelkületével szolgálta a rábízottakat, németből fordított teológiai és egyéb műveket, köztük a misztikus Adrienne von Speyr írásait, amelyek mélyen hatottak rá. Ő fordította magyarra A Trapp család – A muzsika hangja című nagy sikerű könyvet is.

Idős napjaira visszakerült Győrbe, ahol öt hosszú éven keresztül a fekvőbetegek fájdalmai jutottak neki osztályrészül.

Élete tanúságtétel volt Krisztus mellett. A Mester mellett, aki ellenállt annak a kísértésnek, hogy a maga életét mentse meg, inkább szeretetből meghalt mindenkiért. Józsi bácsi alakja példa számunkra, XXI. századi keresztények számára, akik hozzá hasonlóan a kitaszítottakkal és megvetettekkel azonosuló irgalmas Mesternek a tanítványai akarunk lenni.