Az elengedés művészete

Aggódó édesanya vagyok. Gyerekeimet leginkább a közelemben szerettem tartani. Úgy éreztem, csak úgy lehetnek biztonságban, ha mellettük vagyok. Közben egyre több előadást tartottam a kamaszkorról, s rájöttem, van mit fejlődnöm. Egyik délután fiam felhívott telefonon, s megkérdezte: „Anya, te hova is utazhattál nyolcadik után?” „Az NDK-ba, két hétre.” „Képzeld, én meg Finnországba repülhetek. Az angolcsoportunkból tizenkét fő mehet.” „Majd otthon megbeszéljük” – válaszoltam kicsit bizonytalanul.

Még nem ültem repülőn, nem is nagyon tervezem az utazásnak ezt a formáját. Gyermekem tizenhét éves, és repülni készül. Örülnöm kellene, de aggódom. Nekem is fel kell nőni! Fel kell nőnöm a szülőszerepre. Már nem kisgyermekeket nevelünk. Édesapja biztosan nagyon örülni fog, én is örülhetnék. Milyen ügyesen vezette föl az egészet! Amikor engem a szüleim kiengedtek az NDK-ba, vonattal, két hétre, vajon mit érezhettek? Segített a fiam, hogy felidézzem ezt a helyzetet, kicsit belegondoljak ebbe, mielőtt elhamarkodottan reagálnék. Amikor hazaértem, s meghallgattam, menynyire lelkes, egyszerűen nem tehettem mást, mint hogy vele örülök. S nemsokára jött az újabb hír. Valaki lemondta, és másfél évvel fiatalabb lányunk is mehetne. Nagy volt a lelkesedésük ettől a lehetőségtől. Együtt mehet a két testvér. S én? Igent mondtunk, elengedtük őket. Jelképesen is szárnyakat adtunk nekik. Én nem könnyen. De nagyon örültünk, hogy ilyen önálló, gyakorlatias, talpraesett gyerekeket neveltünk. Úgy érzem, ekkor tudtam először teljesen a Jóistenre bízni őket. Amikor kigördült az őket szállító busz az iskola elől, akkor és csak akkor gördült ki egy könnycsepp a szememből. De ez már inkább az öröm könnye volt.

a szerző a Családi Életre Nevelés program tanácsadója