Amikor 1935-ben a társaság első tizenkét tagja fogadalmat tett a Szociális Testvérek Társaságából kiválva, az egyházközségekben folyó munka segítését nevezték meg egyik legfontosabb karizmájukként. Ezután kezdték meg közösségi életüket Pécsett, hogy a már akkor jelentkező paphiány miatt – amely azóta még nagyobb lett – túlterhelt plébánosok segítségére legyenek a lelkipásztori munkában. Ennek kegyelmi hátterét fogadalmas életük és hivatástudattal végzett munkájuk biztosítja. A társaság központja és noviciátusa Kalocsán volt, ennek fenntartásához az anyagi hátteret a házban működő rózsafüzérgyár, kegytárgyüzlet, az egyházmegyét ellátó ostyasütő, valamint egy nagy gyümölcsöskert adta. Az államosításkor elvették a nővérek kalocsai házát, így Baján vásároltak a nővérek egy házat, s tartották a kapcsolatot a kommunizmus alatt is a Budapesten és vidéken dolgozó nővérekkel. A történelmi körülmények miatt utánpótlás a társaságba nem nagyon érkezett, mégis, már hosszú évekkel ezelőtt megkezdték szolgálatukat Klotildligeten, Budapesten a XI. kerületi Szent Imre-plébánián és a soproni Szent György-plébánián is. Feladataik közé tartozik a sekrestyési munka elvégzése, az iskolai és plébániai hitoktatás, a család- és beteglátogatás, a plébániai adminisztráció, a pap nélküli, megüresedett plébániákon az igeliturgia vezetése, az egyházközségi hozzájárulás beszedése és minden olyan tevékenység, amit egy plébánia helyzete megkíván. Elsődleges hivatásuk ugyanakkor az életszentségre törekvés, az evangéliumi tanácsok megélése, amelyre minden évben fogadalmat tesznek.
Az idei lelkigyakorlatot Ferling György büki plébános tartotta. Első elmélkedésének címe: Dic cur hic? – „Miért élek? Miért éljek?” volt. A lelkipásztor a Biblikus Intézetben végzett tanulmányai alapján gondolati sétára hívta a jelenlévőket, szólt a bűnbánatról, de a helyes ön- és felebaráti szeretetről is. Az ország minden részéből érkezett fiatalabb és idősebb nőket segítette az együtt gondolkodásban, hogy a három nap végén azzal az élménnyel állhassanak fel: jó úton járnak, hiszen alapvetően jó út a kereszténység. A lelkigyakorlat vezetője az utolsó napon némi derűt okozva megjegyezte, a lelkigyakorlat lelki része befejeződött. Ezután következik viszont a gyakorlat, vagyis az elhangzottak életre váltása a plébániákon, a közösségekkel együtt. Mint mondta, akkor működik jól egy plébániai közösség, ha minden tagja a saját munkáját tökéletesen tudja ellátni.
Az egyházközségi nővérek szolgálatuk mellett fontosnak tartják, hogy másokat is segítsenek a plébániai munkák lelkiismeretes elvégzésében. Ezért is szerveznek ilyen lelkigyakorlatokat, amelyeken a résztvevők hitükben megerősödhetnek, ezáltal másokat is meg tudnak erősíteni. Fontosnak érzik, hogy az ország minden részéről érkező, a legkülönfélébb egyházközségi munkát végző nők találkozzanak egymással, eszmét cseréljenek, annak megtapasztalásával, hogy a gondok, örömök különbözőek lehetnek, ám életüknek, munkájuknak egy közös pontja feltétlenül van – az egyházért, az egyház érdekében dolgoznak.
