A letiltott folyó

A víz távolról ijesztő, de amikor közel kerül hozzá az ember, máris közvetlenné válik a viszony. Így vagyunk az élet számos jelenségével. Riasztóak, ám ha részesévé válunk, mint hajó a sodrásnak, megszületik az „én” és a „jelenség” intimitása. A hajó én vagyok – mondom XIV. Lajos után szabadon, az azonosulás ártatlan, minden e világi hatalomtól mentes vágyával. És még eszembe jut a régi, nagyapámtól örökölt mondat: A víz látványa mindig megőriz valamit a boldogságból. Ezért lapátolok újra és újra? Olyan ez, mint a hit. A bennelét és az odaadottság szép zamatával. Irring különös hely. Tulajdonosa még a hetvenes években lourdes-i kápolnát építtetett a bejárat közelébe. Bajorországban ez természetes. A különlegesség abban áll, hogyan kerülnek vízitúrázók a hegyek közé. Néhány száz méter, s a láthatatlanságból egyszerre előkerül a Duna. Az első lapátmozdulattal háromszor ismétlem: ahoj! Ez a nemzetközi köszönés a vízen, az „Isten dicsőségére” latin kifejezés mindenki által használt rövidítése. A vízen nincs hitetlen ember. Néhány kilométer állóvízen, a parti táblák jelzik: közel az első erőmű. S valóban: föltűnik a folyamzár. Átemelünk: gurítókocsikra úsztatjuk a kenukat, s egymás után tesszük vízre az erőmű alatti szakaszon. Németországban és Ausztriában egyszerű, kiépített módja van ennek – nálunk (a két tiszai erőműnél) nem ismerik ezt. Előző délután passaui séta. Három folyó ömlik itt össze. Az Ilz a legkisebb vízhozamú, valahonnan sötét színű áramlattal érkezik, az Inn halványszürke, márgás színezetű, és ott a Duna, a maga Johann Strauss Kék Duna-keringőjétől távol eső színével. Sokkal inkább barnás-zavaros. Én mégis ezt szeretem. Csak itt nem borulni!

A három folyó összefolyásánál ugyanis vadul rohannak egymásba a víztömegek, örvény, limány, a hullámok kiszámíthatatlanul tolulnak egymásra. Az első hullámot még ki lehet védeni, de ha a következőt nem, akkor egyre több víz kerül a hajóba (a kenu ugyanis hajó, ez a kifejezés dukál neki!). A három folyóba csúszó földnyelven görög alá a város. Legvégén kéttornyú templom, benne Gizella sírja. A németek természetesen Szent Gizellának említik, nálunk Szent István feleségének jó, ha a nevét tudják. Mindegyikünk magára marad a nemzeti szalagos koszorúkkal és virágcsokrokkal dúsan rakott síremlék előtt. Van még Magyarország. Mikor elalszunk, az eső dobol a sátortetőn. Mi lesz holnap? Reggel is ömlik, várakozunk: talán halasztanunk kell egy napot? De nem. Tíz órakor már vízen vagyunk, délben a nap ellen védekezünk.

A német és az osztrák szakasz végig duzzasztott víz. Előbb-utóbb nálunk is gátat építenek a Dunára. Egy idős vízépítő mérnök magyarázta nekem még a hetvenes években: ha egy folyóra valahol gátat helyeznek, szakaszonként végig kell zárni a folyót. Csakhogy felénk furcsa játékot űznek ezzel is: a szakmai kérdésnek politikai vetületet adnak, a politikai érveket pedig szakmaiként tüntetik fel. Obernzellnél kikötünk, hogy megtekintsük a passaui püspök egykori nyári rezidenciáját. Nincs más lehetőség, a betonperemre húzzuk föl a hajókat, miközben fölénk magasodik a német kirándulóhajó: ez az ő kikötője. A kapitány szótlanul figyeli erőfeszítésünket, miközben a hatalmas hajótest a falhoz szorít minket. Németül igyekszünk bocsánatát kérni, int: éppen az utolsó pillanatban szálltunk partra. Magyarul szólunk egymáshoz, mire a kapitány leköszön: örül, hogy honfitársaival találkozik. De nincs ebben semmi csodálnivaló, legföljebb jó érzés. Több nappal később a greini kemping bejáratánál székelykapura írva: Grüss Gott! – Isten hozott, s mellette erdélyi galambház. Traján Öcsi Sepsiszentgyörgyről – román papa, székely anya – éppen füvet nyír, Petre Attila is serénykedik. Ő Gelencéről érkezett („talán két évig dolgom még itt”), abból a Gelencéből, ahol a Kárpát-medence leginkább épen megmaradt Szent László legendája „olvasható” a helyi templom freskó-falain.

Jochensteinnél szerencsénk van: nem kell átemelnünk. Az erőmű előtt kilométerekre kiépített telefonok egyikén beszólok a diszpécsernek, nem zsilipelhetnénk-e át. Látom ugyanis, érkezik az El Nino nevet viselő hajókaraván. De igen, érkezik a válasz, a hajó mögé beállhatunk. Megszokhatatlan, különös élmény, amikor elfolyik alólunk a víz, s tudjuk, hátunk mögött a kapu az egész Duna víztömegét tartja! Nyolc és fél métert süllyedünk a betonmedencében, amely akkora, hogy a nagy hajók is eltörpülnek benne. Amikor ismét kijutunk a folyóra, már látjuk engelhartszelli táborhelyünket. A zsilipkamra végén szikla: rajta Nepomuki Szent János-szobra. Számos helyen találkozunk ezzel az ábrázolással: az embert át kell vinni a túlsó partra. S amit Nagy László szerelem-szimbólumba öltöztetett, kérdésként velünk marad: ki viszi át a túlsó partra? Ismét felkeressük Ausztria (mert már ott járunk) egyetlen trappista kolostorát, megízleljük a trappista sajtot (amilyen valójában, nem pedig azt, amit ezen a néven árulnak mifelénk), vásárolunk a szerzetesek gyomorkeserűjéből is. Schlögen felé tartunk, a part mentén emelkedő hegyek gerincén várak, kastélyok sorakoznak, egy helyütt őzkarám a domboldalban – egész csordát nevel valaki. Hogyan gondolhatja bárki is, hogy mindez – mindez véletlenszerű! Félórás gyalogúttal érjük el a kilátót: hány millió év, mire a Duna megtalálta az áttörést a hegyek között, hogy majdnem önmagába ömlik vissza! Következő nap megállunk Asachnál: fölkeressük a Harrach-kastélyt (a Harrachok passaui püspököt említhetnek felmenőik között), majd a Duna-parton, az eklektikus házsor előtt megpihenünk egy kerthelyiségben, ahol a vendéglősnő „hausgemacht”, tehát saját készítésű süteményt kínál.

Egyre gyakrabban nézek hátra, társaimnak még nem említem: a látóhatár szélén vihar készülődik. Újabb zsiliphez érünk: csak ne átemelés közben szakadjon ránk az ég! A levegő egyre fojtottabb, remeg a hőség, a hajóból kivetem magam a vízbe, s felfrissülve gurítom a kenut a közeli mellékágba. Még sikerül partra vonni őket, de már villámlik, esik – végre elérjük Ottesheim szélső házait. A vízen nem is az eső, a villámlás veszélyes. Két nappal később olvassuk egy part menti kávézóban: valahol sportpályára csapott le a villám, huszonöten sérültek meg. Linz 2009-ben Európa kulturális fővárosa. Irigykedve nézünk körül, a jövő évi magyarországi – pécsi – előrelátható fiaskóra gondolva. A szervezettség nyilvánvaló, igaz, a programok amolyan „korunkbeliek”. A színházi kínálat kabaréra és thriller-musicalre hív. A minoriták templomában azért sikerül „elkapnunk” egy szép orgonahangversenyt. Anton Bruckner zeneszerző nevével találkozunk mindenfelé: Linzben és környékén működött a tizenkilencedik században. Auban hatalmas vihar ér utol minket. Szerencsénkre a táborhely a Duna-gátak ölelésében van, így fölöttünk süvít el a szélvihar. Ereje másutt föltépné a sátrakat. Majd megérkezik az eső. A hőmérséklet tizenöt fokot zuhan, egész nap ömlik. Vízen nem lehet tovább haladni. A kényszerű pihenő alatt elzarándokolunk a közeli Sankt Florian kolostorba. Az osztrák barokk építészet legszebb műveként tartják számon. Szent Ágoston reguláját követő szerzetesek lakják. Szent Flóriánt, a magas rangú római hivatalnokot a közeli Enns folyóba fojtották 304. május 4-én. Nyakára malomkövet kötöttek, miután kitartott keresztény meggyőződése mellett. A kolostor altemplomában Bruckner sírja, mögötte hatezer emberi koponya felhalmozva: 1250 körül találták meg a tetemeket – vajon milyen régi világ emberei lehettek, s mi történt velük, akiket együtt temettek el? Másnap reggelre eláll az eső. A folyó különös arcát mutatja, de még nem tulajdonítok neki jelentőséget. Wallseenél átemelünk egy mellékágba, kikötünk és besétálunk a faluba. A domb tetején gyönyörű várkastély, a falusi vendéglőstől megtudjuk, I. Ferenc József dédunokája lakik benne. Föntről letekintünk az erőműre, eláll a lélegzetünk: az áradás miatt minden kaput kinyitottak, őrjöngve forr, csapódik, pörög, kéthárom méterre feltolul a vízhegy – szédületes sebességgel. Erre kell kifutnunk… A polgárőrség motoros hajója állja utunkat: életveszélyes a folyó. Ezekkel akarnak kimenni? – néz rám a kormányos. Joga nincs, hogy megtiltsa, de mozdulatával visszaterelne. Nem beszélek erről a többieknek. A vizet nézem, döntök: a part és a tíz-húsz méterrel beljebb habos rángással több méterre fölcsattanó vízhegyek között egy keskeny ösvényen megkockáztathatjuk. Két-három kilométert kell kibírnunk, utána már kissé elül, „csak” rohan a víz. Elöl megyek, engem kövessenek, kiáltom, közben folyamatosan biztatom őket: mindjárt megnyugszik a víz, oldalról fogni a hullámot, ráállni, ráállni, lapát ki! – az ember egyedül marad Istennel, mint élete legsúlyosabb pillanataiban. Nem tudom, mennyi idő telik el így. Egyszerre csak néma és végtelen a folyó. Mint máskor sosem, félelmesen surrog a hajó alatt. Dermesztő csönd. Alig egy óra alatt, kiszolgáltatva a sodrásnak, elérjük Greint. Amikor kikötünk, egymásra nézünk, de senki nem szól: ugye, ott veszhettünk volna? Másnap még megteszünk húsz kilométert, amikor végleg kiparancsolnak a Dunáról: az árvíz miatt folyamzárat rendeltek el. Előttünk magasodik Persenbeug vára. Vége. Itt született az utolsó magyar király, IV. Károly. Az izmok jóleső fáradtsága. Kezemben a lapátom. A parton elered a könnyem. Megöregedtem. Vajon vízre szállhatok-e még egyszer?

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..