Fotó: Vatican News
Atyánk, kenyér, megbocsátás. Három szó, melyet a mai evangélium elénk ad. Három szó, melyek a hit szívéhez-közepéhez vezetnek minket.
„Atyánk.” Így kezdődik az ima. Más szavakkal is folytatódhat, de nem feledheti el az elsőt, mert az „Atyánk” szó a bejárati kulcs Isten szívéhez; mert „keresztény nyelven” csak akkor imádkozunk, ha Atyát mondunk. „Keresztényül” imádkozunk: nem egy általánosságban vett Istenhez imádkozunk, hanem ahhoz az Istenhez, aki mindenekelőtt apuka. Jézus ugyanis azt kérte, hogy azt mondjuk: „Mi Atyánk, aki a mennyekben vagy”, és nem azt: „Mennyek Istene, aki Atya vagy”. Mindenekelőtt, mielőtt végtelen vagy örök lenne, Isten Atya.
Tőle származik minden apaság és anyaság (vö. Ef 3,15). Benne van minden jónak és életünknek a forrása. „Atyánk”: ez tehát az élet formulája, mely feltárja önazonosságunkat: szeretett gyermekek vagyunk. Ez a formula oldja meg a magány tételét és az árvaság feladványát. Ez az egyenlet jelöli ki, mit kell tenni: szeretni Istent, a mi Atyánkat és a többieket, a mi testvéreinket. Ez a mi imánk, az Egyházé; én és enyém nélküli ima, mely te-ként szólítja meg Istent („a te neved”, „a te országod”, „a te akaratod”), és csak többes szám első személyben használható. „Mi Atyánk”, két szó, mely a lelkiélet jelrendszerét kínálja számunka.
Így valahányszor keresztet vetünk a nap kezdetén és minden fontos tevékenységünk előtt, valahányszor azt mondjuk: „Mi Atyánk”, visszanyúlunk az alapunkat adó gyökerekhez. Szükségünk van rá ebben a gyakran gyökértelen társadalomban. A Miatyánk megszilárdítja gyökereinket. Amikor jelen van az Atya, senki sincs kizárva; nem vesz erőt rajtunk a félelem és a bizonytalanság. Újra előkerül a jó emléke, mert az Atya szívében nem virtuális jelenségek, hanem szeretett gyermekek vagyunk. Ő nem összekapcsol minket megosztást végző csoportokban, hanem együttesen – mint családot – újjáteremt minket.
Ne fáradjunk bele azt mondani: „Mi Atyánk”: ez emlékeztetni fog minket arra, hogy nincs gyermek Atya nélkül, így tehát egyikünk sincs egyedül ebben a világban. De arra is emlékeztet minket, hogy nincs Atya gyermekek nélkül: egyikünk sem egyedüli gyermek, mindannyiunknak gondját kell viselnünk testvéreinknek az emberiség egyetlen családjában.
Amikor „Mi Atyánk”-at mondunk, kijelentjük, hogy minden emberi lény hozzánk tartozik, és látva a számtalan rosszaságot, melyek az Atya arcát sértik, nekünk, az ő gyermekeinek testvérekként kell reagálnunk, mint családunk jó őrzői, és dolgoznunk kell azon, hogy ne legyen bennünk közöny a testvérrel szemben, egyetlen testvérrel szemben sem: sem a gyermekkel szemben, aki még nem született meg, sem az öreggel szemben, aki már nem beszél; sem az ismerősünkkel szemben, akinek nem bírunk megbocsátani; sem a szegénnyel szemben, akit mindenki elutasít. Ezt kéri tőlünk, ezt parancsolja nekünk az Atya: hogy gyermeki szívvel szeressük egymást, mint egymás testvérei.
Kenyér: Jézus azt mondja, hogy mindennap kérjük az Atyától a kenyeret. Többet nem kell kérnünk: csak a kenyeret, vagyis ami létfontosságú az élethez. A kenyér mindenekelőtt az elegendő eledel a mához, az egészséghez, a mai munkához; és ez az eledel sajnos sok fivérünk és nővérünk számára hiányzik. Ezért mondom: Jaj annak, aki spekulál a kenyéren!
A népek mindennapi életéhez szükséges alapélelemnek mindenki számára elérhetőnek kell lennie!
A mindennapi kenyér kérése annak kimondását is jelenti, hogy „Atyám, segíts, hogy egyszerűbben éljek”. Az élet nagyon bonyolulttá vált. Az élet ma sokak számára olyan, mintha „doppingszert vettek volna be”: reggeltől estig futnak, ezeregy telefonhívás és üzenet között, képtelenek megállni a másik arca előtt, törékenynek érzik magukat ebben a roppant összetett világban, és a nagy rohanástól szorongóvá válnak. A józan életvitel mellett kellene dönteni, mely mentes a felesleges holmiktól. Az árral szemben kellene úszni, ahogy azt a
maga korában Gonzága Szent Alajos tette, akire ma emlékezünk. Le kellene mondanunk sok dologról, ami megtölti az életet, de kiüresíti a szívet. Fivéreim és nővéreim, válasszuk az egyszerűséget, a kenyér egyszerűségét, hogy bátorságra leljünk a csendhez és az imához, minden igazán emberi élet kovászához. Válasszuk az embereket a dolgokkal szemben, hogy személyes, és ne virtuális kapcsolatokat erjesszenek! Tanuljuk meg újra szeretni környezetünk hamisítatlan illatát! Amikor kicsi voltam, otthon, ha leesett a kenyér az asztalról, azt tanították nekünk, hogy azonnal vegyük fel, és csókoljuk meg. Becsüljük és őrizzük meg, amink egyszerűen a mindennapokban van: nem használni és kidobni, hanem megbecsülni és megőrizni!
Azt se felejtsük el, hogy a „mindennapi kenyér” Jézus. Nélküle semmit sem tehetünk (vö. Jn 15,5). Ő az alapélelmiszer, hogy jól élhessünk. Időnként azonban Jézust csak köretnek szánjuk. De ha ő nem az éltető táplálékunk, ha ő nem napjaink középpontja, mindennapjaink lélegzetvétele, akkor minden hiábavaló, minden csak köret. Amikor kenyérért imádkozunk, kérjük az Atyától – és mondogassuk magunknak mindennap –, hogy egyszerűen tudjunk élni, hogy viseljük gondját a környezetünknek, és hogy Jézus legyen ott mindenben és mindent megelőzően.
Megbocsátás: Nehéz megbocsátani, mindig hordozunk magunkban egy kis neheztelést, gyűlöletet, és amikor ismét gondot okoz nekünk az, akinek már megbocsátottunk, a harag hatványozottan visszatér. Az Úr azonban ajándékként követeli bocsánatunkat. Elgondolkodtató, hogy a Miatyánkhoz fűzött egyetlen eredeti kommentár, Jézusé, egyetlen mondatra összpontosít: „Ha megbocsátjátok az embereknek, amit vétettek ellenetek, mennyei Atyátok is megbocsát nektek, de ha nem bocsátotok meg az embereknek, Atyátok sem bocsátja meg a ti bűneiteket” (Mt 6,14–15). Ez az egyetlen megjegyzés, amit az Úr az imához fűz!
A megbocsátás a Miatyánk korlátozó záradéka! Isten megszabadítja szívünket minden bűntől, Isten megbocsát mindent, tényleg mindent, de kér egy dolgot: hogy mi se fáradjuk bele a megbocsátásba! Azt akarja, hogy mindnyájan általános amnesztiát adjunk mások bűneire. Kellene egy jó röntgenfelvételt készíteni a szívünkről, hogy láthassuk, vannak-e bennünk megbocsátást gátló részek, elmozdítandó kövek. És akkor mondhatnánk az Atyának: „Látod ezt a kődarabot, rád bízom, és imádkozom ezért az emberért, ezért a helyzetért; még ha nehezemre esik is megbocsátani, kérlek, adj erőt megtenni!”
A megbocsátás megújít, a megbocsátás csodákat tesz! Péter megtapasztalta Jézus bocsánatát, és nyájának pásztora lett; Saul Pállá lett, miután bocsánatot nyert Istvántól; valamennyien új teremtménnyé születünk, amikor az Atya bocsánatát fogadva szeretjük testvéreinket. Csak ekkor tudunk valódi újdonságokat a világnak adni, mert nincs nagyobb újdonság a megbocsátásnál, mely a rosszat jóra változtatja. Ezt látjuk a kereszténység történetében. Megbocsátani egymásnak, testvérként felfedezni egymást százados viták és szakadások után mennyire jót tett és tesz ma is nekünk! Az Atya boldog, amikor szeretjük egymást, és szívből megbocsátunk egymásnak (vö. Mt 18,35). És akkor nekünk adja Lelkét. Kérjük ezt a kegyelmet: hogy ne sáncoljuk el magunkat megkeményedett szívvel, mindig csak a többiektől követelve, hanem tegyük meg mi az első lépést, az imában, a testvéri találkozásban, a konkrét szeretet gyakorlásában. Így hasonlóbbak leszünk az Atyához, aki számítás nélkül szeret. És ő kiárasztja ránk az egység Lelkét.
Fordította: Tőzsér Endre SP
