Az átjáró építője

Dashrath Manjhi egy Gahlour nevű faluban élt, és a szomszédos hegy túloldalán lévő földekre járt dolgozni. A helyieknek két választásuk volt, ha érintkezni akartak a civilizációt jelentő közeli nagyvárossal: vagy megteszik a közel hetven kilométeres kerülőt a hegy körül, vagy átvágnak a veszélyes és kiszámíthatatlan sziklákon.

Dashrat felesége ez utóbbit választotta, de egy napon megcsúszott, lezuhant a szikláról, és életét vesztette. Férje hiába kért ezután segítséget a kormánytól, az nem támogatta a hegyi átjáró megépítését.


Felesége halála után a férfi úgy döntött: nem hagyja, hogy még egy ember meghaljon csak azért, mert a hegy az útjukban áll.

Egy puszta vésővel és egy kalapáccsal kezdett el utat vágni a hegybe 1960-ban. A helyiek először őrültnek tartották. Ám ahogy telt az idő, egyre többen kezdtek el segíteni neki. Dashrat huszonkét éven át semmi mással nem foglalkozott, csak a hegy bontásával, és 1982-ben, a modern technika minden segítsége nélkül, puszta kézzel végül befejezte munkáját. A hetven kilométeres utat hétre csökkentette.

„Az a vágy segített félelem és kétségek nélkül dolgoznom éveken át, hogy láthassam a falusiak ezreit átkelni a hegyen akkor, amikor csak akarnak” – mondta egy interjúban.

Dashrath Manjhi 2007 augusztusában hunyt el. Története, amely azóta sok embert lenyűgözött, a világ legtöbb pontjára csak halála után jutott el. Az indiai férfi élete azonban nemcsak a hegyeket mozgató hit erejéről szól. Hiszen talán mindannyian tudjuk, milyen az, amikor egy fájdalmas veszteség szinte megszállottá tesz bennünket. A tehetetlenség dühe rombol és tombol ilyenkor bennünk, amely a világ (olykor az Isten) ellen is fordíthat bennünket. Jó tudni, hogy ennek a megszállottságnak van, lehet másik iránya is. A kérdés csak az, félelmetes életszakaszainkban tudjuk-e, akarjuk-e, merjük-e ez utóbbi irányt választani.