Fotó: Cser István
I. Szeplőtelen fogantatás
Anna és Joachim leánya a maga természetes – biológiai-természetes – módján fogant, és jött a világra. Valami rendkívüli mégis történt. A rendkívüli kifejezés ebben az esetben nem megszokott nyelvi fordulat, hanem a világ rendjében beálló egyszeri esemény. Az igazi rend érvényesülése. A biológiai megfoganás és világrahozatal a születés valóságának egyik arculata. Ettől azonban a lény még nem válik emberré. A biológiai esemény egybenáll (nyelvi formában is ilyen összeszőtt módon) a szellemi-lelki élet születésével. Amely már nem pusztán a szülők szeretetgesztusának következménye, hanem az isteni akarat teljesülése, s összhangban van a teremtésben részes emberi cselekvéssel. A bűntől mentesen születni – ez Mária kivételessége. S ez a kivétel adja meg a továbbiakban a lehetőségét annak, hogy az ember – valamennyi ember – kivétel legyen, amennyiben kivétetik (lehetőségében, potencialitásában) az ember természetével együttjáró rossz uralma alól. Tehát az esély: az ember valóságos reményének megtestesülése indul el a szeplőtelen fogantatással.
II. Angyali üdvözlet
Mit kezdjen az emberi szellem ezzel a kifejezéssel? Ezzel a ténnyel? Az ember a hasonlóság alapján ismeri meg a világot, és tájékozódik benne. A hasonlóság alapján: ezt már láttam, ez már volt, ez már ismerős. Aztán egyszer csak történik valami, amihez foghatót nem talál téridő múltjában: hogy megszülessen egy gyermek, anélkül, hogy az anya férfit ismerne. Ugyan már, hogyan lehetséges ilyesmi? És az ember kételkedik, mert a kételkedés hozzátartozik, mintegy következménye bűn-csonkolt létezésének. Csakhogy! Csakhogy – és még mindig pusztán a formális logikai gondolkodásnál maradva – mi mondana ellent annak, hogy egy váratlan – az addigi elmeelképzelésekhez viszonyítva meglepő, váratlan – esemény egyszer, csak egyetlen alkalommal forduljon elő a történelemben? Egyszer az időben… Olyasmi, ami nem mond ellent az addigi tapasztalatoknak, ugyanakkor nem illeszkedik annak rendjébe. Illetve! Éppen hogy beleilleszkedik a világ rendjébe, amennyiben azt a maga teljességében, a földi élet biológiai-szenzitív-intellektív valóságánál tágasabban, a totalitásban szemléljük. Ez a szeplőtelen fogantatás misztikája, egyben realitása.
III. Mária látogatása Erzsébetnél
Az anya természetes módon fogadja el a várható szülés tényét. Hiszen arra hivatott, hogy továbbadja a biológiai életet, s együttműködjön a biológiai megfoganással együttjáró szellemi-lélek teremtéssel. Ez utóbbi Isten műve. Milyen szép együttműködés ez. Micsoda nagyszerű harmónia. A nyelv, amely ugyan mindig csak töredékesen követi a teljességre való vágyat, mégis milyen szépen képes kifejezni Isten és ember eme együttműködését. Az asszony áldott állapotáról, később várandósságáról beszél (még mindig tiszteli a szülést, ha az áldottságról, az isteni műről már részben meg is feledkezik), aztán elérkezett a terhesség ideje, amikor már nyűgnek, tehernek tartja, ami természetes, mert isteni. Mária az isteni tudattal látogatja meg Erzsébetet.
IV. A születés
A születés csöndje. Még akkor is csönd, ha az anya fájdalmában olykor felsikolt. Várakozás. Valami lesz, és olyan formában lesz, mint addig még nem volt. Gyermek születik.
S hiába értjük a petesejt és a hímivarsejt találkozásának, majd osztódásának biológiai folyamatát, a csíralemezek kialakulását, a sejtek szerveződését, mindez mégiscsak biologizmus (a maga szépségével együtt) ahhoz képest, hogy gyermek születik.
Hogyan születik a gyermek, milyen körülmények között? Születik a szülők akaratától, szeretetétől övezve. Születik kényszerű kompromisszumként: ha már megfogant… mondják. S ez még a „jobbik” eset a születés előtti gyilkossághoz mérten. Amikor az ember öntudatlanul öntudatlan istennek (kis i-vel!) képzeli magát, és ebbéli önhittségében így kiált: joga van hozzá! Mihez van joga? Egy másik élet feletti halálos ítélkezéshez?
Az anyának (a szülőknek) egyvalamihez van joga (joguk): hogy alázatosan – ez a lélek fölemelkedését jelenti! – együttműködjön Istennel, méltó társsá szegődjön a teremtésben.
Ez történt, ennyi történt a betlehemi istállóban, minden születés összegezéseként: végtelen lehetőséget adott az ember reményének.
V. Bemutatás a templomban
A szülő a legtöbbet tételezi fel gyermekéről: okos lesz, ügyes lesz, egészséges lesz, szép karriert fut be, biztos egzisztenciát teremt. A szülő gyakran a maga reményeit – meg nem valósult vágyait – vetíti bele gyermekébe. Így valósuljon meg, akár nemzedékek során átívelően, az összegeződő családi várakozás. Isten reményt vetít az emberbe: „Nem vesztél el, felemellek!” Szülő ő, szülői felelősséggel.
A tizenkét éves gyermek a templomban. Nagy a tömeg, az ünnep forgatagában a szülők elveszítik a csimpaszkodó kezet. Nem tulajdonítanak neki különösebb jelentőséget, hiszen a kor nagycsaládos modellje szerint valaki a sok egybetartozó közül majd csak ránéz a gyerekre. A tizenkét éves fiú már közelít a pubertáshoz, maga is képes tájékozódni.
A szülők, Mária és József úgy gondolják, gyermekük nagyon is értelmes. Talán nem képesek megfogalmazni, mi benne a rendkívüli, a különös, de érzik, tudják ezt. Azt bizonyára nem – ilyen módon semmiképpen –, hogy az értelmes tekintetű, mosolygó gyerekben Isten ember. Elámulnak, amikor tanítóként rátalálnak a templomban, ugyanakkor az aggódó szülők boldog szeretetével veszik körül.
VI. Kánai menyegző
Az anya már tud valamit. Fiával tart a menyegzőre. A meghívást nem utasítják vissza. Érdekes, hogy József nincs jelen. Az anya, Mária már tud valamit; tud vagy érez, sejt? Lehet, hogy ez még csak a rendkívüliséggel való találkozás. Minden anya szeret büszkélkedni a fiával. Hiszen szép fiatalemberré növekedett, nyílt tekintetű, értelmes, megbecsül másokat, és őt is becsülik környezetében. Természetes reakció: az én fiam ezt is tudja, azt is, erre is képes, ehhez is ért, ügyes, befolyása van. Ezért aztán, amikor fogyatkozik a bor, „előtérbe” tolná a fiát, hogy büszkélkedjen vele. Majd ő megoldja a pillanatnyi zavart. Hogyan? Ennek tudata Mária hitében már benne, bár azzal még nincs tisztában, mit jelent ez a gyakorlatban. Mária mélyebben tudó a többi embernél, de ez a „tudás” lelke tudása. Szóval, magyarázattal nem osztható meg. És bekövetkezik az első csoda.
VII. Szenvedés
Nincs annál nagyobb szenvedés, mint amikor az anya temeti el gyermekét. A fájdalom akkora, hogy már nem fér se szóba, se kiáltásba, se sírásba, se jajongásba. A fájdalmas anya néma. Ezzel a némasággal, a szemnek ezzel a néma tekintetével mered a fiára. Mintha… mintha meg nem történtté tehetné, mintha megváltoztathatná…
Mennyi igazságtalanság. Koporsóban hozzák haza a harctérről a fiút, ha van egyáltalán azonosítható holttest, „pedig olyan fiatal volt, alig élt még”, és ebben a „miért?” ágaskodik. Mint ahogyan a beteg gyermek esetében, akit nem lehet megmenteni. Miért? Van az ember válasza – tiltakozik, lázad, ellenkezik, hadakozik –, és van Isten válasza. Ezt azonban nem ismerjük, csak tudjuk. Tudjuk annyiban, hogy válasza egy másik, nagyobb rend szerint hangzik. Nehéz elfogadni. Mert az ember ember. Mert az ember istenember. Ezért tudja, hitével hiszi, ami nehéz. Így, ebben a némaságban, leplébe csavarva Mária hangtalan a kereszt tövében.
VIII. Mária mennybevétele
Felvétetett. Mit mondhat erre az ember a másiknak? Tedd, ami legtöbbre egzisztenciálisan képes vagy: hidd!
