Az alázat kegyelméből írt regény

Pilinszky János egyik 1961 decemberében íródott publicisztikai írásában olvasom: „Tanácstalanul álltam könyvespolcom előtt, mikor eszembe jutottak Szerb Antal szavai, miket 1944 kora tavaszán mondott. Már semmit sem tudok olvasni, csak verseket. S egyetlen regényt, a Karamazovokat. Igen, ma este én is a Karamazovokból fogok olvasgatni, kicsit keresgélve, kicsit találomra.”
2018 kora tavaszán Pilinszky Jánost híva segítségül arra biztatunk, hogy lapozgassuk A Karamazov testvéreket.
„…tudom, hogy mindig csak »útban leszek« ennek a csodálatos és kimeríthetetlen regénynek a megértésében. Mert nem lehet eléggé hozzáöregedni lapjaihoz, mondogattam esténként magamnak orromra igazítva szemüvegemet az ágyban az elalvás előtti, meghitt, imádsággal rokon olvasáshoz, mondogatom, gondolom magamban, némi szomorúsággal persze, és jóleső örömmel, boldogsággal.” Ezt már 1972 karácsonyán írta a költő, aki ezer szállal kötődött a nála éppen száz évvel korábban született és éppen száz évvel előbb elhunyt Fjodor Mihajlovics Dosztojevszkijhez. Publicisztikai írásai névmutatójának tanúsága szerint ­Pilinszky Dosztojevszkijre hivatkozott a legtöbbször, és regényei közül A Karamazov testvérekről gondolkodott a legtöbbet. Egy beszédes bizonyíték: élete utolsó hónapjaiban a költő két esszét írt az Új Emberbe A Karamazov testvérek margójára címmel.
Talán ő sem tudott már mást olvasni ekkor? Nem tudjuk. Talán így volt. Az azonban kétségtelen, hogy olyan regényt lapozgatunk Pilinszky Jánossal és Szerb Antallal együtt, amely a lét, és a keresztény lét legnagyobb, legfontosabb kérdéseit boncolgatja: hit és hitetlenség harca, a gyermekek szenvedése, bűn, felelősség, a szenvedés vállalása. „Ha az újkori irodalomból azt az írót kellene megneveznem, akinek műveiben a nagyböjt nagy metafizikai drámája a legmélyebben és talán legszélesebben nyert megfogalmazást, minden bizonnyal Dosztojevszkij nevét említeném leg­elöl. Ő talán egyetlen »klasszikusunk«, akinek »mondanivalója« még ma is nyitottan áll előttünk. A »bűn őrületétől« kevesen gyötrődtek annyit, mint ő, de a megsebzett »Báránytól« nyert ítélet csodálatos békéjéről se tudott író nálánál »többet« papírra rögzíteni” – olvassuk egy 1970 márciusában született írásban.
S egy hasonló gondolat 1971 szeptemberéből: „Senki író a szentség realitását és a bukás irrealitását nem ismerte mélyebben. Senki író nem mert nálánál magányosabb maradni se Istennel, se a bűnnel, a tiszta metafizikus bűnnel szemben. (…) egyedül az alázat – e legfőbb isteni tulajdonság – kegyelméből oly lapokat írhatott, melyek már-már az evangéliumok lapjai közé kívánkoznak. Megírta a »Szent Lator« megírhatatlan evangéliumát.”
Kimeríthetetlen regény A Karamazov testvérek. Valóban az. Most csak a három testvérre vessünk ezért egy-egy pillantást – a feltámadás fényében. Kérdéseikben, küzdelmeikben, vívódásaikban, viszonyulásaikban ott vannak saját mindennapjaink, gondjaink, gondolataink, döntéseink. Nem véletlen, hogy Pilinszky egy alkalommal még lelki tükörnek is ajánlotta a regényt.
A legidősebb testvér, Dmitrij (Mitya) vad, féktelen, de becsületes, hitét és a szeretetet nem veszíti el. Mielőtt elítélik, különös álmot lát: egy gyermek sír. Ennek hatására felismeri a felelősséget, mindannyiunk közös felelősségét a bűnben. Az ő szájából hangzanak el a halhatatlan szavak a szenvedés vállalásáról és az örömben való feltámadásról: „Prófécia volt ez nekem akkor! A gyermek miatt megyek. Mert valamennyien felelősek vagyunk mindenkiért. Minden gyermekért, mert vannak kisgyermekek és nagy gyermekek. Mindenki gyermek. Mindenkiért megyek, mert valakinek el kell mennie mindenkiért. Nem öltem meg apámat, de el kell mennem. Elfogadom! (…) Láncokban leszünk, és nem szabadon, de akkor, nagy bánatunkban feltámadunk az örömben, amely nélkül nem élhet az ember, de Istennek lennie kell, mert Isten adja az örömet, ez az ő nagy privilégiuma… ­Istenem, hogy felolvad az ember az imában! (…) ha elűzik Istent a földről, mi ott a föld alatt megtartjuk! A fegyenc nem élhet Isten nélkül, még kevésbé, mint a szabad! És akkor mi, földalatti emberek, tragikus himnuszt éneklünk a föld mélyéből Istenhez, akinél van az öröm!”
Ivan testvér a ráció, a szellem embere, az örök kérdező és kételkedő – talán éppen ezért ő éli át a regényben a legtöményebb irracionalitást. És hogy mi lesz a sorsa? „Vagy feltámad az igazság fényében, vagy… elpusztul a gyűlöletben és bosszút áll magán és mindenkin azért, hogy olyasmit szolgált, amiben nem hitt.” Aljosa gondolkodik így bátyjáért mondott imádsága közben. Mitya a börtönben így búcsúzik Aljosától: „No menj, szeresd Ivant!” Érzik, a szeretet még megmentheti őt.
Aljosa, a harmadik, a legkisebb – mindegyik testvérének ellentéte, és mindegyikükhöz mélyen hasonló. Szenved miattuk, küzd, imádkozik értük. Zoszima sztarec hozzájuk küldte őt, és a világba, ki a kolostorból. „Ott nagyobb szükség van rád. Ott nincs béke. (…) Veled van Krisztus. Őrizd meg őt, s ő megőriz téged.” Aljosa is élesen látja a problémát, a világot, éppúgy, mint Ivan, de válasza – Pilinszky szavaival – „nem a lázadásé, hanem éppen ellenkezőleg: a sírig tartó alázaté, a mindhalálig szóló engedelmességé”. Mert a logika, a tények és a bűn drámája mögött, azokkal szemben, azok fölött ő ismeri a kegyelem és a szeretet valóságát. Övéi a majd ezeroldalas regény zárószavai: egy gyermek halála után beszél a többi gyermekhez, azt mondja nekik, hogy ne féljenek az élettől, és hogy legyenek jók, bátrak és becsületesek. Egyik utolsó mondata ez: „Bizonyosan feltámadunk.”
Dosztojevszkij „az alázat kegyelméből képeket adott a világról”.
A Karamazov testvérek is egy ilyen hatalmas kép. Az író az alázat kegyelmében földig hajol és gyón, nekünk, akik meghallgatjuk őt. Felmutatja a bűnt, de felmutatja az üdvösséget is. Tanúságot tesz a feltámadásról. „Bizonyosan feltámadunk.” Hiszen Krisztus feltámadott. Valóban feltámadott.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.