Várakozás és remény

Mert ez jellemezte Jézus barátait, tanítványait, a Szűzanyát, Máriát és mind­azokat, akik ismerték a megfeszített Krisztust és kapcsolatban álltak vele. Nagycsütörtökön éjszaka és nagypénteken a tanítványok minden reményét keresztre feszítették. Minden szertefoszlott. Nem ezért indultak el, nem ezért hagyták ott a hálót és a családjukat, nem ezért követték Jézust, hanem valami mást reméltek: békét, biztonságot, talán sikert is, hiszen Jézus sikeresnek tűnt: olyan hatalma volt, aminek a természet erői is engedelmeskedtek. Ha megszólalt, hatalommal beszélt, s a tömegek tódultak hozzá és hallgatták. Hatalma volt a betegségek és a démonok fölött és minden természeti jelenség fölött, ezért követői azt remélték, vele sikeresek lesznek. Amikor aztán ­Jézus nemcsak hogy nem védte meg magát, de másoknak sem engedte, hogy megvédjék, amikor letartóztatták, megkínozták és keresztre feszítették, s az emberek látták, hogy meghalt, minden reményük szertefoszlott. Mégis várakoztak. Lehet, hogy csodára vártak, de az is lehet, hogy eszükbe jutott Jézus néhány kijelentése, amit a feltámadásról mondott. S kezdett ébredezni bennük a remény. Ám amikor ilyen hatalmas sokk éri az embert, akkor türelmetlen, kapkod, kezébe akarja venni az irányítást, és különösen viselkedik. Ez jellemezte a tanítványokat is. Valószínűleg megosztottság volt közöttük, hiszen tudjuk, hogy vasárnap ketten hazaindulnak a falujukba, nem bírják tovább a várakozást. Az asszonyok is türelmetlenek, szeretnének minél előbb odamenni a sírhoz. Amikor nem teljesedik be a reményünk, amikor csalódunk Istenben, önmagunkban, az imádságainkban vagy másokban, akkor valamit tenni kell.
Hogyan várakozott a Szűzanya? Ő nem rohan a sírhoz, nem türelmetlen. Ő hisz. Pedig nem is látta, hogy üres a sír, azt a többiek látták. Benne azonban mindvégig élt a remény, a feltámadás reménye. Hitt abban, amit Jézus mondott, és ezt a hitet nem tudta összetörni sem nagycsütörtök éjszakája, sem nagypéntek. Ő tudta, hogy Jézus föl fog támadni. Ez volt a reménye. És ezért nem esett kétségbe.
S hogyan várakozunk mi? Hiszen mindannyian várunk valamire. Várakozunk és vágyakozunk. Mi jellemez minket, amikor nem teljesednek a vágyaink? Amikor a várakozásunk kínos, mert Isten hallgat, és nem válaszol az imáinkra, az adományainkra, a felajánlásainkra, az elégtételeinkre, amikor kicsúszik a kezünkből az irányítás? Tudunk-e reménnyel várakozni? Azzal a reménnyel, amely mindannyiunké: a föltámadás reményével. Ne gondoljuk, hogy ez távoli remény. Ne gondoljuk, hogy csak Krisztus második eljövetele után – amiről semmit sem tudunk, mert nem árulta el, mikor lesz –, hogy majd akkor teljesedik be a remény. Történt velünk valami, ami alátámasztja a reményünket, s ami miatt ugyanazzal a reménnyel várakozhatunk, mint a Szűzanya. Mert meghaltunk és föltámadtunk. Húsvétkor az Egyház ezt a halált és föltámadást is ünnepli: a keresztségünket. Amikor megkeresztelkedtünk, akkor mi már meghaltunk, s új és örök életet kaptunk. Ezért megingathatatlan a reményünk. Mert a feltámadt Krisztusban történik az életünk. Vagyis biztos, hogy Isten lépni fog. Biztos, hogy Isten feltámaszt – itt és most. Biztos, hogy valóra váltja az ígéretét mindannyiunk számára. Mi meghaltunk és föltámadtunk. Ennek a föltámadásnak szinte naponta a tanúi lehetünk. Amikor feladjuk végre az önzésünket, akkor föltámadunk, és tele lesz a szívünk örömmel. Amikor lemondunk végre arról, hogy állandóan a másikat vádoljuk, azonnal föltámadunk. Amikor abbahagyjuk a veszekedést, a szüntelen önigazolást, föltámadunk. Amikor bocsánatot kérünk, mert beláttuk, hogy bűnösök vagyunk, újra ott a húsvét az életünkben. És amikor megbocsátunk az ellenünk vétőknek, saját személyes húsvétunkat is ünnepeljük. Mi vagyunk a feltámadók. Egészen addig, amíg Krisztus el nem jön újra. A mi reményünk ajándékként már itt van. Az igazi reményünk, hogy részesedünk Isten dicsőségében – ez a feltámadás reménye. S ez már megtörtént, amikor megkeresztelkedtünk, és az életünk Jézus Krisztussal el lett rejtve Istenben. Már minden a miénk. Merünk hinni ebben? Hiszünk az ígéret beteljesedésében? Hiszünk, mint Mária, abban, hogy fel fogunk támadni itt és most abból a várakozásból, amiben éppen vagyunk? A feltámadás ünnepe, húsvét, visszavisz bennünket a keresztségünk pillanatához.
Adjunk hálát földi életünk egyik legnagyobb eseményéért, a Krisztusban való halálunkért és feltámadásunkért, és mindennap engedjük megtörténni azt, ami már megtörtént a keresztségünkben!

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..