Előkelő család lányaként elsősorban a kedvező házasságkötést jelölték ki számára életcélnak. Tulajdonképpen ő maga sem tiltakozott ez ellen, ám egy dolog mégsem hagyta nyugodni: valami mindig egy sokkal elmélyültebb lelki élet felé vonzotta. Belépett hát a kármelbe, de eleinte még ott sem találta a nyugalmat.
Betegségek, gyötrelmek és elragadtatások, olvasmányélmények, valamint néhány lelki társ (többek között Alcantarai Szent Péter és Keresztes Szent János) segítő támogatása formálta végül azzá a nem mindennapi emberré, akit ma ismerünk. Negyvenhét éves korában, 1562-ben alapította meg a sarutlan kármeliták első kolostorát, és ekkor kezdte papírra vetni önéletrajzát is.
Életéről, lelkiségéről fennmaradt írásai és levelei tanúskodnak, amelyek ma is sokak által olvasott lelki útmutatók. A reformációt követő vallásháborúk sújtotta és az Oszmán Birodalom által szorongatott Európában olyan személyes, bensőséges kapcsolat kiépítésére buzdított Istennel, amely az ő korában egészen rendhagyó volt. Saját példáján mutatta meg, hogy a barátság Jézussal nem a kevesek kiváltsága, hanem minden ember számára elérhető, akárcsak a másik emberrel való barátság. Hiszen Isten nem megközelíthetetlen messzeségben van tőlünk: „Ne úgy képzeljük a lelket, mintha valami csekélyke, szűk dolog volna, hanem úgy, mint egy egész belső világot, amelyben megannyi pazar fénnyel berendezett lakás van. Ez nem is lehet másképpen, hiszen ott, a lélek bensejében van Istennek lakása is.”
