„Isten katolikus hőse”

Örömmel üdvözöljük Dóczy Péter vállalkozását, aki szerencsésen hozzájárult Paul Claudel lelki örökségének ébresztéséhez. Szeptember 30-án este a Petőfi Irodalmi Múzeumban megcsodálhattam a zseniálisan összeállított darab bemutatását. Aszínrevitel, a jelmez, a zenei kíséret és a fényjáték, főleg pedig a koreográfia, a színésznők tűzzel tele táncos játéka, valamint a költőt képviselő Dóczy Péter leleményes „kommentárja” a tizennyolc éves korában megtért költő hitéről – mindez elragadó volt a szűkös színtér korlátai ellenére is. Az író-rendező-színész Dóczy lényegében a Kantáta három hangra című poéma „énekeit” vette át. A három főszereplő: Laeta menyasszony, Fausta távol van férjétől, Beata özvegy. A nyári napéjegyenlőség éjszakájában az illanó boldogságról, szerelemről, szenvedésről és halálról beszélgetnek, énekelnek. Claudel 1912-ben így határozta meg egyik barátjának az elkészült poéma témáját: „a boldogság a pillanatban”.


A XIX–XX. század fordulójának konvertitái közül hazánkban Paul Claudel (1868–1955) katolikus költő, drámaíró a legismertebb. Különösen is ismert a fiatal költő 1886 karácsonyán történt megtérése. Napjainkban a „laikus” Franciaországban és szerte Európában mintha feledésbe menne a hívő katolikus lelki öröksége. Azok, akik továbbra is csodálják a drámaírót, kezdik szellőztetni a „különös egyházatya” életének árnyoldalait, ideológiának tartva a „megtért térítő” robusztus katolikus hitét. Az elmúlt harminc év során Claudel életrajzírói feltárták életének visszásságait is, többek között a „megtért” diplomata Rose (Rosalie) Vetch asszonyhoz fűződő házasságtörő szerelmét Kínában (1901–1904), valamint szobrászművész nővére, Camille Claudel (Rodin volt kedvese) tragédiája iránti érzéketlenségét. (Camille ugyanis 1913–1943 között elmegyógyintézetben élt, és Paul testvére nem látogatta őt.) Továbbá a zsinat utáni ökumenikus, vallásközi párbeszéd szellemében többen bírálják a „prozelita” Claudel türelmetlen térítési igyekezetét.

Főleg ezeket az „árnyoldalakat” hangsúlyozta nemrég a rangos francia napilap, a Le Monde július 28-i számának kulturális rovata négy nagy oldalon. Miután az egyik írás feltárta Claudel rokonainak örökösödési viszályát, egy másik (dramaturg) a katolikus költő világnézetét lekicsinyelve azt hangoztatja, hogy a költő szellemi örökségének továbbadását – paradox módon – főleg olyan rendezőknek, művészeknek köszönhetjük, akiknek semmiféle világnézeti kötődésük nincs a drámaíró katolicizmusához (Jean Vilar, Antoine Vitez, Alain Olivier, Christian Schiaretti…). A kulturális rovat szerzői elemzik Claudel főbb drámáit, elsősorban a valós szerelmi történetből született Partage de midi (Déli osztozás) című drámáját, fényképekkel is illusztrálva a történetet. Főleg Gérald Antoine 1988-as Claudel-monográfiájára hivatkoznak: Paul Claudel, avagy a zseni Pokla. „Különös egyházatya!” – írja róla Antoine e könyve bevezetőjében. „Amint Suarès (barátja) megjegyezte róla: megőrizte »az alapvetően pogány vérmérsékletet, eszelősen az öröm és a gyönyör rabja volt«, és ugyanakkor egyáltalán nem mondott le arról a követelményről – a szenvedélyes hódításról –, hogy küldetését teljesítve »összegyűjtse Isten földjét«.”

A Le Monde említett számának egyik cikke részletezi a „megtért” Claudel „botrányos” házasságtörő szerelmét. A fiatal konzul-költő 1900 októberében Kínába tartva az Ernst Simonis hajón ismerkedett össze a lengyel származású Rosalie/Rose Vetch feltűnően szép nővel, egy négygyermekes, huszonkilenc éves családanyával, aki kereskedő férjével szintén Kínába utazott. A fiatalasszony meghódította a „megtért” költőt, aki pedig egy ideig arra gondolt, hogy bencés szerzetes lesz. A négy évig tartó szerelem, amelyet a Déli osztozás című dráma (Ysé és Mesa szerelmi drámája) örökített meg, azzal szakad meg, hogy Rose – Claudel kislányával a szíve alatt – eltűnik egy harmadik férfival Európában. A férj és a szerető hiába keresik. Claudel és Rose kislánya, Louise 1905-ben születik meg. (Claudel csak tizenhárom év múlva talál rá.) Féléves gyötrődés után Claudel 1906-ban megnősül. A vihar elcsitul, de a szerelem ihlető emléke vissza-visszatér költészetében, drámáiban, egészen az 1924-es Selyemcipőig. Jóllehet Rose szakítása nagyon fájdalmas volt, Claudel később Isten kegyelmének tartotta, hogy az asszony otthagyta. Harminc évvel később ezt írta Duhamel író barátjának: „Megismertem az igazi poklot, megismertem ezt az asszonyt. (…) Ez négy évig tartott, és csoda révén szabadultam meg, mert ha ő nem hagyott volna el, én sohasem hagytam volna el őt…”

Claudel csodálója és életművének kiváló ismerője, Pierre Emmanuel, aki maga is megélte a Nő szerelme és Isten közötti küzdelmet, ezt írta a Déli osztozás drámára utalva: „Claudel erotizmusának mindig van valami köze a saját, Istenhez való viszonyához. Addig, amíg ez az erotikus viszony nem megoldott, Istenhez való viszonya kétértelmű.” Claudel később is, a Selyemcipő című híres művében is a saját drámáját írja meg áttételesen, amikor a szerelem és a kegyelem közötti harc megoldásaként az önként vállalt áldozatot mutatja be: Prouhèze-nek nagy hősiességre van szüksége, hogy – miután szépségével felébresztette Rodrigue szerelmét, és a Végtelen felé lendítette – eltűnjön, nehogy válaszfal legyen Isten és a férfi között. Az érosz a lemondással átalakul szeretetté.

Xavier Tilliette jezsuita, Claudel életművének mély ismerője szerint az 1901–1905 közötti kínai krízis felforgatta ugyan a diplomata-költő egész magánéletét, és világos nyomot hagyott költői művében, de nem csorbította robusztus katolikus hitét. A hívő és egész életében bűnbánó Claudel azt vallotta Szent Pállal és Szent Ágostonnal, hogy az Istent szeretőknek minden a javukra válik – omnia cooperantur in bonum – etiam peccata – még a megbánt bűnök is.

Paul Claudel halálhírére a szintén konvertita François Mauriac ezeket írta a Le Figaro 1955. február 24-i számába: „Nietzsche századában ő Isten katolikus hőse volt, Isten hirdetője. Az én korombeli keresztény sohasem hangoztathatja eléggé, hogy a mi nemzedékünk mit köszönhet Claudelnek, milyen tanú volt, mennyire a megvetett és gyalázott igazság kezese volt számunkra a század első éveiben.”