Autonómiatörekvések az Európai Unióban

Az erdélyi magyar politikai erők (az RMDSZ éppúgy mint az Erdélyi Magyar Néppárt vagy a Székely Nemzeti Tanács) a rendszerváltás óta szorgalmazzák Székelyföldön a területi autonómia megvalósítását. Az erre irányuló kezdeményezések azonban mind zátonyra futottak, s a többségi társadalommal még az autonómia gondolatát sem sikerült elfogadtatni a politikai közbeszédben. Nem meglepő, hogy a tüntetést és a székelyek követeléseit a román sajtó teljes értetlenséggel fogadta, s az eseményt jelentéktelennek próbálták feltüntetni, vagy kifejezetten elítélő hangvételű híradásokat, kommentárokat közöltek vele kapcsolatban. A román politikusok hasonlóan reagáltak.

 

A mai helyzetben nem közvetlenül az autonómia kivívása a tét, sokkal inkább az, hogy a regionális közigazgatási átalakításnak ne legyenek vesztesei a magyarok. A politikai vita mégis az autonómia körül forog. Mi is az autonómia? A székelyek területi autonómiát követelnek, amelynek lényege, hogy meghatároznak és bizonyos külön közigazgatási és jogalkotási jogkörökkel ruháznak fel egy területet, ahol a nemzeti kisebbség többséget alkot. Ezzel a helyben többségben lévő kisebbség maga dönthet az identitását érintő legfontosabb kérdésekben (hivatalos két-vagy többnyelvűség bevezetése, kulturális intézmények, iskolahálózat, gazdaságfejlesztés vagy akár részleges adókivetés). A területi autonómia különböző formái számos európai országban léteznek – leggyakrabban az olaszországi német többségű Dél-Tirol vagy a finnországi svéd többségű Åland-szigetek példáját szokták emlegetni. Közép- és Kelet-Európa államaiban azonban a területi alapú etnikai hatalommegosztás gyakorlata szinte teljesen ismeretlen. Románia 1991-es alkotmánya kimondja, hogy az ország „egységes és oszthatatlan nemzetállam”, az állami szuverenitás letéteményese pedig a „román nép”. A román politikai elit megközelítésében bármilyen kisebbségi autonómiaigény Románia szuverenitását ássa alá, és ezért elfogadhatatlan.


 

A nyugat-európai országok tapasztalatai azt mutatják, hogy a területi alapú hatalommegosztás jellemzően valamilyen konfliktus eredményeként valósul meg. Az Åland-szigetek autonómiája is világháborúk után, nemzetközi megállapodás eredményeként jött létre. Más esetekben is jelentős külső vagy belső kényszerítő erők hatására engedett az államalkotó nemzeti többség a kisebbségek önigazgatási követelésének. Ma nincs olyan külső kényszerítő körülmény, amely Romániában a nemzetállami logikát felülírná. Léteznek ugyan nemzetközi dokumentumok, mint az Európa Tanács Parlamenti Közgyűlésének 1201/1993-as vagy 1334/2003-as ajánlásai, amelyek az egy tömbben élő kisebbségek számára hasznosnak és kívánatosnak tartják a területi önigazgatást, ám ezek nem kötelező érvényűek. Az 1996-os magyar–román alapszerződésben sem jelenik meg a kisebbségek autonómiához való joga.

 

Egy valódi kisebbségi területi autonómiának csak a román politikai elit meggyőzésével lehetne esélye, ez azonban nagyon távoli jövőnek tűnik.

 

Románia közigazgatási átalakításának terve nem a területi autonómia megteremtéséről szól. Hivatalosan a kormány regionalizációs terveit sem (csupán) a székely megyék felszámolásának szándéka vezérli, hanem az, hogy az önkormányzatisággal rendelkező nagyobb régiók hatékonyabban tudnak működni, s ez különösen az Európai Unió keretei között valóban így van. A területi kohéziót segítő európai uniós támogatások új lehetőségeket nyitnak, s az utóbbi két évtizedben az Európai Unióban folyamatosan erősödik az önigazgatással rendelkező régiók szerepe. Az unió azonban egyáltalán nem szól bele, hogy a tagállamok milyen szempontok szerint alakítják ki területi igazgatási rendszerüket. A nagy székely menetelésnek és a romániai magyar politikai erők összefogásának ez ügyben nem a területi autonómia elfogadtatása lehet a tétje, hanem az, hogy az ország regionális átszervezésében szót kapjanak a magyarok. A legnagyobb eredmény az lehet, ha a kormányzati elképzeléseket sikerül megváltoztatni, és a közigazgatási reform eredményeként létrejöhet – jobban mondva megmaradhat – egy magyar többségű közigazgatási régió, ezzel pedig egy jövőbeni területi autonómia esélye is.

a szerző a Nemzeti Közszolgálati Egyetem oktatója
és az MTA TK Kisebbségkutató Intézet kutatója