Eltűnt idő
Mint vigasztalhatatlan anya őrzi féltett kincsként holt kisgyermekének árván maradt holmiját, – ruhát és cipőt és törött játékszert, a tárgyak varázsos hatalmából építve és rögzítve magának a tűnőt, s örökre elveszettet, – így őriztem én titokzatos fétisként gyötrelmes vigaszként minden holmit és tárgyat, mi testi életedben társad volt és tanúd, szemeddel és szereteteddel simogatott otthonod, élőnél élőbb tárgyak, melyek felszívták, s misztikus tükrözéssel mint lehullt csillag fénye, eleven valóságodban csillogtattak Téged, – ki már jaj nem csillogsz és nem mozogsz és hangod is immár örökre elhalt az Időben.