Eltűnt idő

Míg könyveid közt rakosgattam, te is mellettem álltál, s kincseiden féltve vezetted bizonytalan ujjaimat; cipőd formája, vagy kabátodnak foszló könyöke mágusi erővel varázsoltak elém! – óh jaj, minden elpusztult! lényedet lélegző könyvtárad, ruháid, a szék, amin ültél, ágy, amiben aludtál, íróasztalod, kezed érintette sok kedves tárgyad, őseid szeretett képei a falon, semmi sincs többé! felfalta mind a tűz, irgalomtalan tűz! Az esztergomi kicsi ház, annyi terved és munkád szerény valósága, hol oly sok boldog nyarat éltünk! s ahol az apokaliptikus utolsó nyár is lepergett közönyösen… az Esztergomi Napló szorongatóan gyönyörű világa is elhalt utánad! nem is tiszta tűz: rabló szomszédok tisztátalan keze vetkőztette pőrére a szereteteddel szentelt kicsi otthont, – most már csak elpusztult és meggyalázott emlékeim  torztükrében láthatom a múltat, ifjúságunkat, mindent ami Te voltál, s ami én voltam, s amiből már semmi sincs többé! csak kínokkal korbácsolt szegény emlékezetem. Barátaidat is elvitte a vész, por lepi betűidet, társak és tanítványok már emlegetni is elfelednek… mi maradt neked, minden vesztességgel megvert szegény kedvesem? csak az én reménytelenül jajgató, romlandó eszméletem…

(Új Ember, 1945. október 28.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..