Szita András

Felzaklató történet az 1960-as évekből Pásztory Valteré, az akkor még fiatal kémia szakos bencés tanáré. De megkerülhetetlen. A kor magyar és rendi történetéhez egyaránt hozzátartozik, ahogyan e sorok írójának életrajzába is beépült. Kitörölhetetlenül. Pásztory Valter nem tanította az osztályunkat, természetjáró szenvedélye folytán kerültünk kapcsolatba vele néhányan, akik ugyancsak a természet közelében cseperedtünk. Szinte szükségszerűen sodródtunk egymás mellé. Eleinte a Bakonyban barangoltunk Tálos Zoltán testnevelő tanár vezetésével, aki akkor, 1961-ben szabadult a börtönből, ahová ’56-os szereplése miatt került, és csak Pannonhalmán kapott munkát. Később sziklát másztunk, felszereléssel, sportszerűen. A természet szeretete mellett alapvetően a szabadságvágy motiválta ezeket a vasárnapi „kiruccanásokat”: fel kellett áldoznunk a szabad szombat délutánokat tanulásra, a vasárnapi menetrend pedig hajnali háromórai keléssel indult, majd mise következett, aztán levonulás hátizsákkal a vasútállomásra, egész napos túra, végül este tízkor megérkezés a hegyre, holtfáradtan. És hétfőn hatkor ébresztő…

A kor előrehaladtával az embernek gyakran az a kínzó érzése támad, hogy az élete egy-egy meghatározó időszakából mindent elfelejtett. Máskor megrohanják az emlékek, s a pillanatok és az azokhoz kötődő események éles fényképekként fekszenek előtte. Több mint ötven esztendő, két emberöltő, fél évszázad hordaléka, hamuja bizony sok mindent (mindent?) képes elfedni. E rétegek alá kellene most beásni úgy, hogy az ember közben senkin és semmin ne ejtsen sebeket. Meg lehet próbálni, meg is kell, de előre tudható: sértetlenül nem lehet kikerülni ebből az időutazásból. Maga az emlékező sem érezheti magát biztonságban… Ami állandó és megbízható, akár az elképzelt archimédeszi pont, az maga a hegy, ahol először több mint ezer évvel ezelőtt kezdtek követ kőre rakni, hogy ott templom legyen, szerzetesi rendház, majd iskola. És lett is, elkészült minden, s áll, ezredév múltával is. Áll, akárhányszor támadták is katonák vagy eszmék: nem fogott rajta az idő. Áll, mert állnia kell. És ma is eláll a lélegzet, szaporább lesz a szívverés, ha a távolban feltűnik a hegy, s monumentális terhe, az épületegyüttes: egyszerre szívszorító és lenyűgöző a látvány.