Szigeti László

Fran­cia film­víg­já­ték (1966)

Van, akit ide­ge­sít az iz­gő-moz­gó kis mé­reg­zsák, a gri­ma­szok és úgy ál­ta­lá­ban a mi­mi­ka nagy­mes­te­re, de van, aki le­be­szél­he­tet­len hí­ve a XX. szá­zad egyik leg­ere­de­tibb fran­cia ko­mi­ku­sá­nak, Louis de Funèsnek. A ja­nu­ár 27-én har­minc éve el­hunyt, ki­csi szí­nész­óri­ás em­lé­két a szo­ká­sos­nál is na­gyobb dó­zis­ban ada­golt film­jei idé­zik fel a hé­ten a Film+ csa­tor­na mű­so­rán. Köz­tük ez a tör­té­net, mely­ben egy ét­te­rem-tu­laj­do­nos sze­re­pé­ben szá­gul­doz, mé­reg­zsá­kol és ide­ges­ke­dik. Akad is rá oka, hi­szen ven­dég­lá­tó-ipa­ri egy­sé­gé­nek jó hí­re fo­rog koc­kán, ugyan­is ott va­cso­ra köz­ben, tisz­tá­zat­lan kö­rül­mé­nyek kö­zött egy­szer csak nyo­ma vész egy la­tin-ame­ri­kai ál­lam­fő­nek. Ez per­sze csak az alap­hely­zet, amely­nek mu­lat­ta­tó csű­ré­se-csa­va­rá­sa s az ez­zel já­ró for­ga­tag ga­ran­tál­ja a far­sang ele­ji jó­ked­vet.

Magyar dokumentumfilm (2012)

Jól em­lék­szünk, ugye, va­la­ha volt osz­tály­fő­nö­ki órá­ink­ra, de va­ló­szí­nű­leg nem (csak) jó ké­pe­ket hur­co­lunk ma­gunk­ban e negy­ven­öt per­cek­ről, me­lyek­nek szen­ve­dő vagy szen­der­gő ala­nyai le­het­tünk di­ák­éve­ink so­rán. Hej, ha már ak­kor tud­tuk vol­na, mi is az az in­ter­ak­ti­vi­tás, biz­to­san kér­tünk vol­na be­lő­le! A mai di­á­kok nem biz­tos, hogy kér­nek, de né­me­lyi­kük sze­ren­csé­re kap, s szin­te biz­tos, hogy mi­u­tán be­le­kós­tol­tak, tet­sze­ni is fog ne­kik a do­log.

Ame­ri­kai film­drá­ma (1993)

A tör­té­net ere­de­ti cí­me a nagy­ne­vű író­val va­ló bir­kó­zás­ra utal (Wrest­ling Ernest He­ming­way), ugyan­is ezt idé­zi fel lép­ten-nyo­mon tán túl­sá­go­san is moz­gal­mas if­jú­kor­ára em­lé­kez­ve a nyu­gal­ma­zott, de nyug­ha­tat­lan ten­ge­rész, Frank (Richard Harris). Töb­bek kö­zött a kor­ban hoz­zá­il­lő, de vér­mér­sék­let és élet­fel­fo­gás dol­gá­ban tő­le fény­évek­re ke­rin­gő tár­sát, Waltert (Robert Duvall) trak­tál­ja a haj­dan­volt idők hol ro­man­ti­kus, hol zaf­tos, de leg­in­kább gya­nít­ha­tó­an ló­dí­tó tör­té­ne­te­i­vel. A ten­ge­ri med­ve egy park­ban ta­lál­ko­zik a csen­des bor­bél­­lyal, s kü­lö­nös kap­cso­lat bon­ta­ko­zik ki köz­tük: hol ba­rát­ság­ra ha­son­lít, hol meg ar­ra a se ve­le, se nél­kü­le vi­szony­ra, mely­ben két na­gyon ma­gá­nyos em­ber a má­sik­kal pró­bál­ná gyó­gyí­ta­ni fel­gyűlt-be­gyűj­tött lel­ki se­be­it, ne­megy­szer csak újabb sé­rü­lé­se­ket okoz­va. S köz­ben az is ki­de­rül: mél­tó­ság­gal bú­csúz­ni az élet­től nem azo­nos a de­rű, az ér­zel­mek és a hun­cut­ság ki­szá­ra­dá­sá­val.

Tö­rök—né­met film­drá­ma (2006)

Adott egy tö­rök kis­em­ber, az egy­ügyű Muharrem (Erkan Can). Egy ügye van ugyan­is, a val­lás, amely­ből a tör­té­net elő­re­ha­lad­tá­val azért vo­nul ki mind­in­kább az Is­ten (bo­csá­nat, Al­lah), mert az em­ber­ség több szem­pont­ból is csor­bát szen­ved a kör­nyé­ken. Asz­ké­ta ba­rá­tunk is — ta­lál­koz­va az égi­ek­re hi­vat­ko­zó ál­szent­ség­gel, anya­gi­as­ság­gal, a Mo­ha­med kö­ve­tői kö­ré­ben vi­zet pré­di­ká­lás nél­kül is fő­ben já­ró bor­ivás­sal — kezd meg­ha­son­la­ni. Sze­re­tet­re, saj­ná­lat­ra egy­ként mél­tó e ke­le­ti szent­em­ber-csi­nov­nyik, aki a ben­ne élő „más-vi­lá­got” kép­te­len ös­­sze­il­lesz­te­ni a lel­ki okok­ból kény­sze­rű­en meg­ta­pasz­talt na­gyon is evi­lá­gi­ság­gal (mert­hogy min­dent, ugye-ugye, nem is le­het), s re­mény­te­le­nül kí­vül re­ked­ve az oda­fent és az ide­ig va­lók bé­kés egy­más mel­lett élé­sé­nek le­he­tő­sé­gén ma­ga is da­ra­bok­ra hul­lik. Pél­dá­zat ar­ról (is), hogy a val­lá­si pár­be­szé­det — tu­dat­ha­sa­dás nél­kül per­sze, de — ön­ma­gunk­ban kell el­kez­de­nünk.

Ame­ri­kai ak­ció­film (1995)

Sok­fé­le rém­álom lé­te­zik. Az egyik bi­zon­­nyal az, amely­ben egy­szer csak rá­döb­be­nünk, hogy sen­ki nem is­mer fel min­ket, el­vesz­tet­tük a ne­vün­ket, a la­ká­sun­kat, a mun­ka­he­lyün­ket, még em­be­ri kap­cso­la­ta­in­kat is. A hi­va­tal­no­kok a szá­mí­tó­gé­pek mo­ni­tor­ja­i­nak hisz­nek, ame­lye­ken azt lát­ják, hogy az ál­ta­lunk meg­adott sze­mé­lyes ada­tok más ar­choz, más em­ber­hez tar­toz­nak. En­nél már csak egy ros­­szabb van, ha mind­ez nem álom, ha­nem va­ló­ság. Már­pe­dig ez a sors jut Angela Bennett sze­re­pé­ben a bű­bá­jos sze­ren­csét­len­ke­dés­ben ver­he­tet­len Sandra Bullock­nak, aki per­sze — mi­vel a jó­zan eszét nem vesz­tet­te el, s a szí­ve is a he­lyén do­bog — igyek­szik vissza­sze­rez­ni sze­mély­azo­nos­sá­gát. S mi­vel Angela ma­ga is a szá­mí­tó­gé­pek szak­ér­tő­je, bíz­zunk ben­ne, hogy fo­gást ta­lál ül­dö­zői rend­sze­rén, és nem cse­kély iz­gal­mak után si­ke­rül ki­kec­me­reg­nie a há­ló­zat csap­dá­já­ból.

Ame­ri­kai kri­mi­so­ro­zat, 1. (1971)

Aki csü­tör­tö­kig nem vet­te vol­na ész­re, an­nak is ér­de­mes csat­la­koz­nia a Film+ Columbo-felzárkóztatójához: a csa­tor­na ugyan­is e hét­től szép sor­já­ban elénk tár­ja az 1971 és 2003 kö­zött ké­szült so­ro­zat epi­zód­ja­it. Az igaz­ság­hoz azért hoz­zá­tar­to­zik, hogy ez a mai va­ló­já­ban nem a leg­el­ső: meg­előz­te a szin­tén 1971-es nul­la­dik tör­té­net, sőt, egy még előb­bi is, az ab­szo­lút kez­dő­pont 1968-ból. (Eze­ket a hét ko­ráb­bi nap­ja­in lát­hat­ják a ha­zai ra­jon­gók.) Az vi­szont ele­jé­től a vé­gé­ig igaz, hogy az olasz szár­ma­zá­sú, slam­pos kül­se­jű, el­ső­re las­sú ész­já­rá­sú­nak tű­nő, de zse­ni­á­lis rend­őr­had­nagy fi­gu­rá­ja tel­je­sen ösz­­sze­nőtt a 2011-ben örök­re el­tá­vo­zott Peter Falk alak­já­val, ná­lunk pe­dig még Sza­bó Gyu­la hang­já­val is. A ma lát­ha­tó — a ka­ta­ló­gus­ban az el­ső évad el­ső film­je­ként jegy­zett — da­rab ren­de­ző­je pe­dig nem más, mint az ak­ko­ri­ban még if­jú ti­tán Steven Spielberg. Már pró­bál­gat­ta orosz­lán­kar­ma­it…

Né­met film­drá­ma (2005)

Fi­a­ta­lok és pél­da­ké­pek? Az if­jabb ge­ne­rá­ció kép­vi­se­lő­it in­kább jo­gos vagy jog­ta­lan kri­ti­ka, a „bez­zeg az én időm­ben” elé­ge­det­len­sé­ge szok­ta ér­ni, nem­hogy pél­da­kép­nek ál­lí­ta­nák őket. De a tör­té­ne­lem, amely ta­ní­ta­ná az em­be­ri­sé­get, ha hagy­nák ne­ki, tud olyan hely­ze­te­ket te­rem­te­ni, ame­lyek­ben olya­nok is hős­sé vál­hat­nak, akik­ről ko­ráb­ban ezt sen­ki sem fel­té­te­lez­te vol­na. A II. vi­lág­há­bo­rú pok­lá­ban, 1943-ban mün­che­ni fi­a­ta­lok, fő­ként egye­te­mis­ták röp­lap­ok­kal akar­ják fel­hív­ni né­pük fi­gyel­mét a hit­le­ri rend­szer té­bo­lyult vol­tá­ra. Nem ter­ror­cse­lek­mé­nyek­kel küz­de­nek, „pas­­szív” el­len­ál­lók, ahogy cso­port­juk ne­ve is sze­líd: a Fe­hér Ró­zsa. Egy lány is tag­ja a moz­ga­lom­nak: Sophie Scholl (Julia Jentsch), akit (báty­já­val, Hansszal együtt) egy meg­hi­ú­sult ak­ci­ó­juk so­rán le­tar­tóz­tat­nak a ná­cik. Az ő halk sza­vú helyt­ál­lá­sá­nak, vér­ta­nú­sá­gá­nak meg­ren­dült szem­lé­lő­jé­vé avat e tör­té­nel­mi drá­ma.

Ame­ri­kai film­drá­ma (1956)

Az öt­ve­nes évek a szűn­ni nem aka­ró film­epo­szok vi­rág­ko­rát je­len­tet­ték az Új­vi­lág­ban. Pél­dá­ul höm­pöly­gő csa­lád­tör­té­ne­tek, ro­man­ti­kus és tár­sa­da­lom­kri­ti­kai szá­lak­kal tűz­delt for­ga­tó­köny­vek kel­tek élet­re a há­rom­órás­nál is hos­­szabb ve­tí­té­sek so­rán.