Van abban valami tragikusan groteszk, ahogy a nyugati ember ellustult. Amint a fogyasztói társadalom modellje a múlt század közepétől egyre több szabadidőt tett lehetővé polgárai számára, kihívások híján vészes gyorsasággal adtuk fel életfordító motivációinkat.
Hajnalodik. A kamera lassan kúszik végig a tengerpart fövenyén. Néhány tábortűz pislákol, szakadt öltözetű fiatalok kelnek föl mellőlük. Őket követjük, s csakhamar egy félkész családi házba jutunk. Megismerjük a szobákat, végül pedig megpihenünk az utolsóban, ahol két lány fekszik az ágyon. Ők a főszereplői a nálunk június legvégén bemutatott Elválaszthatatlanok című olasz filmnek.
Olykor még a mozitermekben is különös egybeeséseket produkál az élet: két lengyel film a baráti nép közelmúltjából, képzőművészet és politika, alkotás és hétköznapok, egy legendás rendezőzseni és egy ifjú titán. Idén májusban egy hét eltéréssel mutatták be Jan P. Matuszyński Az utolsó család és Andrzej Wajda Emlékképek című filmjét.
Könnyen áltatjuk magunkat azzal, hogy az individualizmus világméretű hódításának ellenére mi azért figyelünk embertársainkra – egy-egy odafordulással, jó szóval, lelkiismeret-könnyítő apró gesztussal. Hogy mégis mennyire áthatja kapcsolatainkat a közöny, arra keserű példát ad két nő, Christine és Miss Sloane nemrég Bluray-en és DVD-n megjelent története.
Kétélű fegyver az ambíció: meg is lendítheti, ám el is apaszthatja az ihletet, ahogy arra annyi példát találunk a rocktörténelemben. Kiemelkedő művek és görcsös produkciók egyaránt születtek már az alkotók mindent lebíró akarásából. A Kerekes Band és a Makám együttes azonban már kivívott magának annyi tiszteletet eddigi pályafutása során, hogy ne kelljen komoly elvárásokkal szembenéznie. Legújabb albumaikat hallgatva nem is érezhető semmiféle nyomás, sőt: friss munkáik könnyed egyértelműséggel hódítják meg az életmű újabb csúcsát.
Elmondhatatlan tragédia, ha egy szülőnek el kell temetnie a gyermekét, ám nem kisebb kín, ha kénytelen végignézni, ahogy utódja egészen más utat választ, mint amit ő adott számára példaként a nevelése során. A budapesti Titanic Filmfesztiválon nemrég bemutatott Amerikai pasztorál és 20. századi nők különböző nézőpontból ugyan, de egyaránt erről az őrjítő tehetetlenségről mesél.
