Diszkréció, nagyvonalúság
In memoriam Hollai Antal
„Milyen ember a Hollai Antal?” – tettem fel a kérdést a kilencvenes évek közepén kispap barátomnak, akit a szemináriumról kérdezgettem. „Olyan, hogy rád néz, és sokkal jobban tudja, hogy mi van veled, mint te” – felelte. Később, megismerve őt, megtapasztalhattam, hogy ez a meglepő jellemzés nem túlzás. Hollai Antalnak valóban kivételes érzéke volt az emberekhez. Pontosan észlelte mások rezdüléseit, sokszor fél- vagy ki sem mondott szavakból, gesztusokból is értett. Nagy ajándék volt reális, végtelenül józan gondolkodása, derűs, kiegyensúlyozott egyénisége, nehéz helyzeteket is oldani képes humora. A plébániákon, ahol szolgált, rajongtak érte a gyerekek és a fiatalok, nagyra értékelték az aktív- és időskorúak. Miséire megteltek a templomok, gyóntatószéke előtt mindig sokan várakoztak, lelkivezetőként is keresett volt. Kimagasló diszkréció és tapintat jellemezte. Az emberekhez és a dolgokhoz való viszonyulását pedig a szó legnemesebb értelmében vett elegancia, nagyvonalúság és igényesség. Amikor a nunciatúrán is dolgozott, a nuncius kérte, hogy maradjon ott főállásban. Ő azonban nem akarta otthagyni a plébániát, a hittanosait, ezért nemet mondott. Pedig tudta, ha igennel válaszol, olyan úton indul el, melynek végén nagy valószínűséggel püspök lett volna belőle.
