Visszhangos vers
Márai Halotti beszéde és utóéletei
Látjátok feleim…
Márai nem lírai alkat, de jelentőset alkotott versben is, ha rendkívüli helyzetben a prózánál „sűrűbb” műfajhoz kényszerült fordulni; talán éppen sorsfordulói segítették felülemelkedni önmagán, írói alkatán. Kiemelkedő lírai alkotásai életfordulóin születtek: kisfia, Kristóf halálakor (Ujjgyakorlat 3.); apja halálakor (Farkasrét); a háború végén (Verses könyv); az emigrációs lét, a bizonytalanság átélésekor (Halotti beszéd); az 1956-os forradalom összetett élménye nyomán (Mennyből az angyal). Az emigráció létérzése 1948 előtt is jelen volt életében, átélte az „idegen emberek” sorsát: bármennyire szerette Párizst, nem élt át befogadottságot, és bármennyire lételeme volt az utazás, idegenségérzete mellett az alkotói térfogat hiánya folyamatosan jelen volt érzésvilágában. 1948 után többszörösen megkérdőjeleződött identitása, mert a hontalanság mellett alkotása eszköze, az anyanyelv elvesztésének lehetősége, megfakulása is egyre valóságosabbá vált. Megesik, hogy a mondatot magyarul kezdem elgondolni, olaszul folytatom és franciául, vagy angolul fejezem be, ahogy tudom – állapította meg naplójában már 1950-ben. Ebből az élményből és tapasztalatból forrásozva írta Halotti beszéd című versét a következő évben, emigrációja éveinek számához képest túlságosan is korán.
