Mi nem hallgathatunk!
A keresztény hit szerepe napjaink Európájában
Napjainkban idehaza és a nagyvilágban is talán a békesség hiánya a legfájóbb. Emberek és közösségek engesztelhetetlenül esnek egymásnak, miközben lelkük belül didereg és megnyugvásra vágyik. Mintha a vendetta ördögi köreiben keringenének népek, pártok, közösségek, egyletek; senki sem tudja már, voltaképpen miért is, de kényszeresen ütni kell a másikat, s vesztes végösszegű játszmákban tékozoljuk el szellemi energiáink legjavát. A durvaság durvaságot, a sérelem sérelmet szül, és senkiben sincs elegendő erő a lánc megszakítására. A családi viszályoktól egészen a bel- és külpolitikai harcokig érvényes és találó Szent Pál intése: „Ha egymást marjátok és rágjátok, vigyázzatok, hogy egymást fel ne faljátok!” (Gal 5,13–15) Ki lehet a békességhozó, ha „keresztények” is lendületesen belevetik magukat a gyűlölködés végeláthatatlan gyürkőzéseibe? Márpedig látjuk, hogy sajnos igen gyakran ez történik. Ám ezzel megtagadjuk a feltámadása után minden találkozáskor békességgel köszöntő Jézust; ugyanúgy megtagadjuk, mint az, aki az üldözés idején félelemből tömjént szórt a bálványáldozatok tüzére. Felelősségünk elháríthatatlan, s a hamis tanúságtétel rosszabb, mint a Jézushoz tartozás eltitkolása: „miattatok káromolják Isten nevét a pogányok” (Róm 2,24). Ha jobban megvizsgáljuk a kereszténység legvadabb támadóit, gyakran kiviláglik, hogy nem Isten ellen tusakodnak, hanem a „hívek” képmutatásán háborodnak fel mélységesen. De például Teréz anyát még a gyalázkodók is csak elvétve tűzik tollhegyre…