Jávor Béla

Az éjszaka csöndje sötéten feküdt a városra, itt a hegyen még a kutyák ugatása sem hallatszott. A sír némán rejtette titkát már második éjjel. A sziklasírban egy férfi feküdt, gyolcsban, szemén kendő, két napja helyezték ide gyorsan és kapkodva, mert nem volt idő minden szükségesnek eleget tenni, bőrét nem kenték meg, épphogy lemosták róla a hideg izzadságot és a vért, a sebeket már nem volt mód kimosni, alvadt vér ült a mélyükön, de nem látszott, mert a fehér gyolcs mindent betakart. Kezeit összekötötték, úgy feküdt a halott, szöges korbáccsal vert hátát fájdalom nélkül nyugtatta a hideg kövön, és nem mozdult. Lassan hajnalodott, még semmi sem mutatta, hogy lejár az éjszaka ideje, még semmi fény nem látszott, mindössze két filemile kezdett csattogni, lassan válaszolt az első bizonytalan trillára egy távoli hang, de ez már azt jelezte, vége az éjjelnek, rövidesen új nap kezdődik, a hét első napja. Vége az ünnepnek, a kivonulás emléknapjának, elfogytak a bárányok, a keserű saláták és a pászkák is, s ha megmaradt pár borda vagy comb, azt már elégették a törvény szerint.