Hortobágyiné Nagy Ágnes

Munkánk során gyakran tartunk előadást szülőknek, s a résztvevőkkel együtt sokszor keressük a választ arra a kérdésre, hogy miként tudunk jó szülők lenni. Nagyon jó célkitűzés lehet, hogy éljünk a gyermekeink elé vonzó családi életet. Ezzel sokat tehetünk a jövőjükért. Ám nekünk sincs mindig jó napunk, mi is gondokkal küszködünk, nekünk is vannak hibáink. Úgy gondoljuk, a gyermekeink előtt fontos őszintén vállalnunk, hogy kik vagyunk. Vállalnunk kell a múltunkat is, amelyben követhettünk el olyasmit, amit megbántunk, s azóta már máshogyan csinálnánk. Vannak szülők, akik azt gondolják, jobb, ha gyermekeik nem tudnak fiatalkori tévedéseikről, esetleg kisiklásaikról, mert akkor csorbát szenved a tekintélyük.

Felkészülő

Rendszeresen tartunk házasságra való felkészítést jegyeseknek. Nem jegyes ok tatásnak hívjuk ezt, mert az „oktatás” kifejezés esetleg taszító is lehet. Igyekszünk nem kioktatni a fiatalokat, hanem együtt gondolkodásra hívjuk meg őket, sok érdekes feladatot adunk nekik, amelyeket vagy egyénileg, vagy párban oldanak meg. Családi életünk tapasztalatait is beleszőjük ezekbe az alkalmakba. Együtt járó párokat és házasokat is várunk a párkapcsolati műhelyünkbe. Az együtt járók és a jegyesek nagy része együtt élő pár. Ezek a tények. Mi próbáljuk azért megemlíteni, hogy lehet máshogy is csinálni. Merünk beszélni arról is, hogy mit jelent tisztán megélni a párkapcsolatot.

A nevelés fogalmának említésekor talán automatikusan az jut eszünkbe, hogy a felnőttek, például a családban a szülők, a nagyszülők, az iskolában a pedagógusok nevelik a gyermekeket. A felnőtteknek sok tapasztalatuk van, megéltek már egyet s mást, csalódtak már egyszer vagy többször, s próbálják átadni a következő nemzedéknek a tapasztalataikat arról, hogy miként lenne érdemes élniük. Ez a késztetés talán mindannyiunkban megvan. Érdemes azonban figyelembe vennünk, hogy gyermekeink nem ugyanabban a korban gyermekek, mint mi voltunk. Más körülményekbe nőnek bele, más kihívásokkal kell szembenézniük, más nehézségekkel kell megbirkózniuk. Nagyon fontos, hogy ne feledkezzünk meg erről, miközben segíteni szeretnénk az életüket, a jövőjük alakulását. Ahhoz, hogy a nevelésünk „naprakész” legyen, folyamatosan érzékelnünk kell a világot, amelyben együtt élünk a gyermekeinkkel. Tulajdonképpen egymást segíthetjük a nevelés folyamatában. S ez azt is jelenti: előfordulhat, hogy olykor ők nevelnek bennünket. Ha ezt tapasztaljuk, ne ijedjünk meg, hanem legyünk büszkék rájuk.

Felkészülő

Tibor: Amikor a gyermekeink kicsik voltak, mindig együtt jártunk szentmisére. Ahogy megszülettek és hazakerültek a kórházból, már vittük is őket magunkkal a templomba. Most, hogy már szinte mindhárman felnőttek, olykor előfordul, hogy valamilyen okból nem együtt megyünk szentmisére. Nekünk, szülőknek ilyenkor hiányzik, hogy nincs együtt a kis csapatunk. Pedig hány éven keresztül meg tudtuk oldani, hogy a vasárnapot így tegyük még ünnepélyesebbé. Eddig így szoktuk – mostantól máshogy csináljuk. Mi vigasztalhat mégis bennünket, szülőket? Az, hogy hisznek a Jóistenben, próbálnak az ő útján járni, belső igényük van arra, hogy szentmisére járjanak. Kívánhatunk ennél többet?

Ahogy nőnek a gyermekeink, egyre inkább úgy érezzük: nagyon sok kreativitás kell a gyermekneveléshez. Szinte már mindhárman felnőttek: Tibor hamarosan huszonhárom éves, Ági huszonegy múlt, Krisztina pedig idén lesz tizennyolc éves. Több értékes hagyományt sikerült kialakítanunk a családban, például a szabadidőnk eltöltésével és ünneplési szokásainkkal kapcsolatban. De hogyan és meddig tudjuk ezeket továbbvinni a folyamatosan változó vagy már megváltozott körülmények között? A születésnapokat a legszűkebb családi körben feltétlenül az adott napon szoktuk megünnepelni, a nagyobb családdal pedig az azt követő vasárnap.

Felkészülő

Ennek a kérdésnek a megválaszolására álljon most itt egy erdélyi édesanya, Marika levele, amelyet közvetlenül tízéves Tamás fiuk halála után írt azoknak, akik imádkoztak értük.

„Kedves Testvérek!

Tamás fiunk az éjszaka hazament Teremtőjéhez. Bennem most öröm és békesség van. Számunkra csoda volt az ő élete, ami ugyan nem volt „egész”, de teljes. Beteljesedett!

Feladatát, küldetését teljesítette. Amikor még az anyaméhben volt, azért imádkoztam, hogy olyan ember legyen, aki lelkeket nyer meg Isten országa számára. Isten meghallgatta imádságomat. A tíz év alatt sokakat közelebb vezetett Istenhez. Köztük engem is, az édesanyját.

Ági: Tudatosan nem vagyunk teljesítménycentrikusak. Ha valamelyik gyermekünk rossz jegyet kapott vagy kap, megkérdezzük az okát, rávilágítunk, hogy szerintünk hol és mit hibázott. De a legfontosabbnak azt érezzük, hogy megvigasztaljuk. Számunkra az a lényeg, hogy a gyerekeink szeressenek tanulni, ne vesszen ki belőlük a tudásvágy. Amikor az egyik gyermekünk először kapott hármast, és sírva jött haza, igyekeztem megnyugtatni. Még ma is emlékszem: a fotelban az ölembe ültettem, és szorosan magamhoz öleltem. Környezetismeretből kapta a közepest. A virág részeit kellett leírnia, és ő nem értette pontosan, hogy a teljes növényről, vagy csak a virágjának a részeiről kell beszélnie. Félreértésből született a rossz jegy. Nagyon lényeges, hogy ilyenkor ne a tanárt hibáztassuk. A legkisebb gyerekünk, Krisztina, aki akkor még óvodás volt, figyelt bennünket, hogy mi történik most. Eltelt néhány év, és egyszer aztán vele is előfordult, hogy hármast hozott haza. Ő is szomorú volt, de mivel emlékezett arra, hogy a testvérével mi történt egy ilyen esetben, szerencsére egyáltalán nem félt.

Felkészülő

Ági: Néhány hete beszélgettem egy lánnyal, aki többek között azt mondta, bár hisz Istenben, azért nem jár templomba, mert nem találja jogosnak, hogy az embernek előírják a vasárnapi kötelező szentmisét. Szerinte otthon is tud imádkozni; ahhoz, hogy kapcsolatba lépjen az Úrral, nincs szüksége arra, hogy templomba menjen. Többször találkoztam már hasonló érvekkel a hit gyakorlásának elkerülését illetően. Nem értem, miért utasítják vissza az emberek a lehetőségeket. Gyermekként belenőttem a vallásgyakorlatba. Nem kérdőjeleztem meg a szüleim gyakorlatát a templomba járással kapcsolatban sem. Számomra természetes volt, hogy vasárnaponként szentmisére járunk. Jó dolognak éreztem, megnyugvást adott, egyszerűen hozzátartozott a vasárnapjaimhoz, egyáltalán nem kötelező feladatként éltem meg. Arra is emlékszem, mennyire vágytam a szentáldozásra.