Csontos Márta

Sápadt almavirág,
rózsafüzér az ágon,
Isten ujja lángot vet,
átsugárzik a levélfonákon.

Imám kézen fogva vezet
bozótba rejtett lépcsők
engedelmes során.
Fényt tör bennem az ihlet,
s a kandeláber hűvös gerince
súlytalan simul tenyerembe.

A nyugalom árnyéka mögött
megtalálom a helyes útvonalat.

1.
Ha velem vagy egy
lélek, Uram,
te is ott ülsz
testem börtönében.

Fel akartam jutni a kékbe,
hol az árnyak belenőnek
a semmiből formálódó
teljességbe – Isten udvarán.

Nekem már nincsenek
érveim, ha magamba nézek.
Fekszem az idõ gerincén,
úgy éhezem a testetlenséget.

Uram, földi kalandom
történet a vereségben,
folt a fehér lapon.
Nem lehetek más, csak
szerepét vesztett statiszta.

Kihûlt sötétség súlyos
tenyere rejti tikod,
s én a távoli felhõk mögött
keresem a reteszt.