Csepcsányi Éva

Elhagyott kolostor csöndje
Csöndje a pestisben
Kihalt tanyának
A már soha ki nem nyitó
Vágóhidaknak
Július délben tarlón át
Év első napján hegyre fel
Ilyen csönd növekszik bennem
Szülés utáni első pillanat

Teafényben ülünk,
Szánk belseje némasággal bélelt,
Te szín vagy (én egy mozdulat),
A karfán lovak hintáznak, és az
Ablakon benéz egy holdtojás.

és csak néztem hogy törnek
fel torkából az angyalok
és lengik be kéken fényesen
a plafonra feszített eget

mondtam takarja le arcát
mint Mózes a hegyről
jövet és úgy tartsa azt
a táblát ne tévesszem
össze napszemével.

A mi karunk mozdulatlan, akár egy kerubszárny,
akár egy kárhozott.

Vigasztaló szava lehanyatlik, mint eltépett olvasó,
vigyázz el ne ess!
Gesztusaidba költözöm, így üzenek prófétát veled.

Őszinte, fázós nézésem
belefürösztöm nyirkos titkokba.
Elgondolom ma is,
holnap is el fogom,
százezerszer az első hajnalt.
Szitál az eső.
Behajtom ablakom.

Helyetted én megyek pokolra.

Csepcsányi Éva (1985) Budapesten élő költő,
a Sapientia Szerzetesi Egyetem végzős hallgatója

Krisztus szemhéja mögül
Szebb talán a világ.

Ha ma megöllek
Holnap akkor is föltámasztasz.