Benyhe János

A spanyol nyelvű világ jelentős irodalmi díjai (így a Cervantes-díj) után a világ legrangosabb kitüntetésében, Nobel-díjban részesült az idén hetvennégy éves, perui Mario Vargas Llosa. Perui, mert Arequipában született, és Limában, a főváros előkelő Miraflores negyedében nevelkedett. De világpolgár is, mint annyi latin-amerikai értelmiségi és tollforgató – mert a perui „népies” és „urbánus” írók közt zajló fájdalmas viták után ő is külföldre, Európába költözött. Nem menekülni akart a hazai valóság elől; csak távolról, valóságosabb arányaiban kívánta szemügyre venni hazáját, annak indián őskultúrákat hordozó, hegyvidéki nyomorúságát és nagyvárosi flancát. Ma is főleg Londonban, Madridban, Párizsban él, 1996 és 1999 között a Nemzetközi PEN Club elnöke is volt.

Az argentin Cortázar, a kolumbiai García Márquez és a mexikói Carlos Fuentes mellett annak a négyes fogat sikerírócsoportnak, a „latin-amerikai boomnak” a legfiatalabb tagja, amely az elmúlt század ötvenes és hatvanas éveinek fordulóján, a francia „új regény” kifulladása után robbant be a világirodalmi köztudatba – és az „unalom”, a „lakatlan sziget” emberietlen irodalma után újra fölfedezte az elbeszélés, a történetmondás örömét, fölfedezte az embert.