Baranyai Béla

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2003)

Bé­cset le­szá­mít­va nincs más olyan eu­ró­pai nagy­vá­ros, mely an­­nyi szál­lal kö­tőd­ne hoz­zánk, mint Krak­kó. Egye­te­mét ma­gyar­or­szá­gi di­á­kok lá­to­gat­ták, szé­kes­egy­há­zá­ban ma­gyar ki­rályt, ké­sőbb er­dé­lyi fe­je­del­met ko­ro­náz­tak len­gyel ki­rál­­lyá. A hat­va­nas évek­ben „kö­te­le­ző kul­tu­rá­lis za­rán­dok­ként” sok fi­a­tal lá­to­ga­tott el ide. Krak­kó ma­gyar ván­do­rai nem mu­laszt­hat­ják el, hogy fel ne ke­res­sék Szent Hed­vig — II. Já­nos Pál avat­ta szent­té — és Bá­tho­ry Ist­ván er­dé­lyi fe­je­de­lem, len­gyel ki­rály sír­em­lé­két. Fur­csa ta­nú­ja a tör­té­nel­mi kap­cso­la­tok­nak a ki­rá­lyi pa­lo­ta egyik fest­mé­nye, me­lyen a fel­tá­madt Krisz­tus sír­ja kö­rül áb­rá­zolt ka­to­nák „mar­co­na, baj­szos” ma­gya­rok. Miklauzic Ben­ce do­ku­men­tum­film­jé­ből az is ki­de­rül, mi­ért mond­ták a krak­kó­i­ak: csak olyan bort igyál, amely Ma­gyar­or­szá­gon ter­mett, és Len­gyel­or­szág­ban ér­le­lő­dött.

Ame­ri­kai film­drá­ma (2004)

Év­szá­zad­ok­ba — vagy év­ez­re­dek­be — telt, míg az em­ber a le­ve­gő­be emel­ked­he­tett. S mi­ó­ta — né­mi tech­ni­kai se­gít­ség­gel — szár­nyal­ni is tud, az­óta lé­tez­nek olya­nok, akik­nek egye­ne­sen szen­ve­dé­lyük­ké vált a re­pü­lés. Kö­zé­jük tar­to­zott Howard Hughes, aki nem­csak ve­zet­te — egyik gé­pé­vel gyor­sa­sá­gi re­kor­dot is fel­ál­lí­tott —, ha­nem ter­vez­te is a gép­ma­da­ra­kat. (Ő ál­mod­ta meg a tör­té­ne­lem leg­na­gyobb szárny­fesz­tá­vol­sá­gú re­pü­lő­gép­ét.) A film­gyár­tás te­rü­le­tén is út­tö­rő volt. Per­sze nem vé­let­len, hogy leg­hí­re­sebb, Hell’s Angels cí­mű film­jé­nek kö­zép­pont­já­ba is a pi­ló­ták ke­rül­tek. Mar­tin Scorsese al­ko­tá­sá­ból — mely­ben Hughes sze­re­pét Le­o­nar­do DiCaprio játs­­sza, még­pe­dig zse­ni­á­li­san — az is ki­de­rül, hogy a fel­ta­lá­ló mil­li­ár­dos a há­bo­rú után mi­ért nem mu­tat­ko­zott töb­bé a nyil­vá­nos­ság előtt.

Ame­ri­kai film­drá­ma (1992)

Ma­nap­ság a fo­gya­ték­kal élők jo­ga­i­ra, min­den­na­pos prob­lé­má­i­ra egy­re in­kább oda­fi­gyel a tár­sa­da­lom. Leg­alább­is itt, a fej­lett és gaz­dag észa­kon így van. Ugyan­ak­kor ér­de­kes len­ne egy­szer azt is meg­vizs­gál­ni, hogy a jó­lét mi­lyen ha­tás­sal van az em­be­ri mél­tó­ság ki­ter­jesz­té­sé­re, ki­tel­je­sí­té­sé­re. Va­jon ros­­szabb és sze­gé­nyebb kö­rül­mé­nyek kö­zött mit kez­de­nénk pél­dá­ul egy ér­tel­mi fo­gya­té­kos­sal? A John Steinbeck no­vel­lá­já­ból ké­szült film­ben Ge­or­ge (Gary Sinise) uno­ka­test­vé­re, Len­nie (John Malkovich) ami­lyen erős, an­­nyi­ra hí­ján van a szel­le­mi ké­pes­sé­gek­nek. A har­min­cas évek gaz­da­sá­gi vál­sá­ga ide­jén ját­szó­dó tör­té­net­ben Ge­or­ge va­la­hogy még csak kap­na mun­kát, ám Len­nie vi­selt dol­gai mi­att előbb vagy utóbb min­den farm­ról el kell jön­ni­ük. Rá­adá­sul Ge­or­ge lel­ki­ere­je is egy­re in­kább fogy­tán van.

Angol ro­man­ti­kus film­drá­ma (2008)

Va­jon lé­te­zik-e az em­be­ri ta­lál­má­nyok kö­zött ször­nyűbb és ör­dö­gibb a bom­bák­nál? Min­den bi­zon­­nyal a leg­alat­to­mo­sabb har­ci esz­köz, hi­szen al­kal­ma­zá­sá­nál a tá­ma­dó és a meg­tá­ma­dott idő­ben és tér­ben is tá­vol van egy­más­tól. Az anya (Michelle Wil­li­ams) csa­lád­já­nak éle­te több szá­lon is kö­tő­dik a bom­bák­hoz. Há­zuk azon a he­lyen épült, ahol Hit­ler gyúj­tó­bom­bái föl­dig rom­bol­ták a ré­gi épü­le­te­ket, fér­je pe­dig tűz­sze­rész­ként po­kol­gé­pe­ket ha­tás­ta­la­nít Lon­don ut­cá­in. Egy na­pon mind­eh­hez csat­la­ko­zik egy újabb: fér­je és fia egy sta­di­on fel­rob­ban­tá­sa­kor vesz­ti éle­tét. A nőt a tra­gé­di­án túl a lel­ki­is­me­re­te is kí­noz­za, ugyan­is a ter­ror­tá­ma­dás ide­jén ép­pen sze­re­tő­jé­nél (Ewan McGregor) volt. Meg­rá­zó film a túl­élés­ről, az em­ber bel­ső és kül­ső vi­lá­gá­nak új­já­épí­té­sé­ről.

A tör­té­nel­met a fér­fi­ak ír­ják, és ők is csi­nál­ják. Épí­te­ni, le­rom­bol­ni, is­mét fel­épí­te­ni, és az­tán megint csak rom­bol­ni — eh­hez na­gyon ért a te­rem­tés ko­ro­ná­ja. És a nők? ők in­kább el­szen­ve­dik az ese­mé­nye­ket. A leg­bo­rú­sabb idő­ben pe­dig ki­tar­ta­nak, és át­men­tik a még ment­he­tőt ar­ra az idő­re, ami­kor a vi­har ki­csit el­csen­de­sül, és is­mét el­jön az új­já­épí­tés ide­je. Ad­dig pe­dig vár­nak. Leg­in­kább a fér­fi­ak­ra, akik idő­ről idő­re el­tűn­nek a tör­té­ne­lem út­vesz­tő­i­ben.

Ame­ri­kai film­drá­ma (1962)

Ten­nessee Wil­li­ams drá­má­já­nak hő­se, Chance (Paul New­man) — ne­ve be­szé­lő név, je­len­té­se töb­bek kö­zött az, hogy le­he­tő­ség — már több­ször el­ment, majd mind­any­­nyi­szor vis­­sza is tért szü­lő­vá­ro­sá­ba. E vis­­sza­jö­ve­te­lek kö­zött az volt a kü­lönb­ség, hogy min­den al­ka­lom­mal lej­jebb csú­szott a tár­sa­dal­mi rang­lét­rán. És per­sze az is, hogy egy­re in­kább ve­szí­tett von­ze­re­jé­ből, amely nem volt más, mint az if­jú­sá­ga. Ma már ma­ga sem tud­ja iga­zán, mit akar. Be­ke­rül­ni „Ho­lly­wood ring­lis­píl­jé­be” egy fi­a­tal­sá­gát és nép­sze­rű­ség­ét vesz­tett egy­ko­ri film­csil­lag — szép szó­val vagy zsa­ro­lás­sal kikényszerített — se­gít­sé­gé­vel, vagy több­ször el­ha­gyott sze­rel­mé­vel ne­ki­in­dul­ni az egy­ko­ri ál­mok meg­va­ló­sí­tá­sá­nak. Nem sej­ti, hogy leg­utób­bi lá­to­ga­tá­sa óta tör­tént va­la­mi, amit a lány csa­lád­ja min­den áron el akar tit­kol­ni…

Francia—amerikai—an­gol—német—holland tör­té­nel­mi drá­ma (2004)

Va­jon mi moz­gat­ja az or­szá­gok, né­pek ve­ze­tő­it, hogy bi­ro­dal­muk ha­tá­rát egy­re tá­vo­labb és tá­vo­labb tol­ják? A gaz­dag­ság, a hír­név, vagy csak a jó­zan meg­fon­to­lás, hogy mi­nél na­gyobb az or­szág, an­nál mesz­­szebb van­nak az el­len­sé­gei? Nem tu­dom, hogy Ma­ke­dó­niai Sán­dort mi ve­zé­rel­te, annyi azon­ban biz­tos, hogy nagy esél­­lyel pá­lyáz­hat a tör­té­ne­lem leg­na­gyobb hó­dí­tó­ja cí­mé­re. Rá­adá­sul bi­ro­dal­ma hi­á­ba bom­lott fel ha­lá­la után, a hó­dí­tá­sok ha­tá­sa — a ke­le­ti és a gö­rög kul­tú­ra ta­lál­ko­zá­sa — má­ig ér­ző­dik. Ha meg­néz­zük Oliver Stone majd há­rom­órás film­jét, mely­nek cím­sze­rep­ét Colin Farrell játs­­sza, töb­bek kö­zött vá­laszt kap­ha­tunk egy me­rő­ben szub­jek­tív kér­dés­re: va­jon mi is így kép­zel­tük el a hó­dí­tó Nagy Sán­dort?

Ame­ri­kai do­ku­men­tum­film (2008)

A tör­té­ne­lem nem is­me­ri a sport­sze­rű­sé­get, nem mé­ri le elő­re a küz­dő­ket, hogy va­jon egy­azon súly­cso­port­ba tar­toz­nak-e. Biz­to­san so­kan tud­nánk né­hány pél­dát fel­hoz­ni en­nek alá­tá­masz­tá­sá­ra. Az én lis­tá­mon el­sők kö­zött sze­re­pel­ne Ti­bet Kí­na ál­ta­li meg­szál­lá­sa. 1950-ben a no­mád kö­rül­mé­nyek kö­zött élő, a val­lás­ra nagy hang­súlyt he­lye­ző ti­be­ti­ek­nek sem­mi esé­lyük nem volt a kom­mu­nis­ta kí­na­i­ak elő­re­nyo­mu­lá­sát ki­vé­de­ni. És bár­mi­lyen erő­sen is ra­gasz­kod­nak az ott élők ha­gyo­má­nya­ik­hoz, a kí­nai ve­ze­tés a mai na­pig min­dent meg­tesz azért, hogy meg­tör­je őket, és ide­gen élet­for­mát kény­sze­rít­sen rá­juk. Makoto Sa­sa do­ku­men­tum­film­jé­ben egy budd­his­ta szer­ze­tes élet­út­ján ke­resz­tül tá­rul­nak fel előt­tünk a tör­té­ne­lem leg­igaz­ság­ta­la­nabb lap­jai.