Baranyai Béla

Ame­ri­kai víg­já­ték (1989)

Ahogy min­den or­vos tud­ja, hogy nem lé­te­zik egész­sé­ges em­ber, úgy min­den pszi­chi­á­ter tisz­tá­ban van az­zal, hogy ha ala­po­sab­ban meg­vizs­gál­hat va­la­kit, biz­to­san ta­lál­ni fog ná­la egy kis idült ne­u­ró­zist, eset­leg ki­sebb el­me­bajt. Nem cso­da, hi­szen bo­lond vi­lág­ban élünk. Howard Zieff ren­de­ző sze­rint oly­an­­nyi­ra, hogy azt már csak né­hány kö­zép­sú­lyos őrült tud­ja hely­re­rak­ni, aki­ket ke­ze­lő­or­vo­suk ki­visz az in­té­zet­ből egy kis te­rá­pi­ás ki­rán­du­lás­ra. Mi­u­tán a dok­tort le­ütik egy si­ká­tor­ban, a négy stik­kes ma­gá­ra ma­rad. Elő­ször mind­egyi­kük sa­ját pszi­chó­zi­sa sze­rint kezd vi­sel­ked­ni. Ám ami­kor be­le­ke­ve­red­nek egy rend­őr­gyil­kos­ság­ba, már nem tá­masz­kod­hat­nak más­ra, csak sa­ját jó­zan eszük­re. Ab­ból pe­dig, úgy tű­nik, ne­kik is pont an­­nyi van, mint a nor­má­li­sok­nak. Vagy még több is.

Hongkongi film (2004)

Van­nak a film­gyár­tás­nak olyan meg­ha­tá­ro­zó alak­jai, akik­nek a film­je­it nem azért néz­zük meg, mert min­dig va­la­mi új, szo­kat­lan ol­da­lát mu­tat­ják meg mű­vé­sze­tük­nek, ha­nem ép­pen el­len­ke­ző­leg. Tud­juk ugyan­is, hogy mi­re szá­mít­ha­tunk, és el is vár­juk, hogy min­dig ugyan­azt kap­juk. Egy Jackie Chan-film­nél két do­log­gal biz­to­san ta­lál­koz­ha­tunk. Egy­részt a kung-fu harc­mű­vé­szet­re ala­pu­ló ak­ció­je­le­ne­tek­kel, más­részt hu­mor­ral. Az ere­de­ti fog­lal­ko­zá­sá­ra néz­ve kasz­ka­dőr Chan film­jei azért egye­di­ek, mert az ál­ta­la ko­mi­kus kung-funak ne­ve­zett, a né­ző szá­má­ra rend­kí­vül kön­­nyed­nek tű­nő moz­gás­so­ro­za­tot ap­ró­lé­kos rész­le­tes­ség­gel ter­ve­zik meg. Eb­ben a film­jé­ben né­hány el­szánt har­cos igyek­szik egy vá­rost meg­sza­ba­dí­ta­ni a saolin temp­lom mű­vé­sze­té­ben jár­tas vám­pí­rok­tól. De a lé­nyeg per­sze nem a tör­té­net, ha­nem a bu­nyó.

Kanadai-angol-amerikai akciófilm (2005)

Ha­rag­szunk a me­te­o­ro­ló­gu­sok­ra, ha nem tud­ják pon­to­san meg­mon­da­ni, mi­lyen idő­já­rás vár­ha­tó. És nem csak azért, mert így nem tud­juk, mi­lyen prog­ra­mot szer­vez­zünk a hét vé­gé­re. Egy­sze­rű­en nem sze­ret­jük a vá­rat­lan, ki­szá­mít­ha­tat­lan dol­go­kat. Meg­szok­tuk ugyan­is, hogy bir­to­kol­juk a va­ló­sá­got. Ha va­la­mi­ben nem lát­juk az ér­tel­met, ak­kor ar­ra gon­do­lunk: ez csak pil­la­nat­nyi­lag van így. Ha majd min­den ös­­sze­te­vőt meg­is­me­rünk, ki­tisz­tul a kép.

Egy csa­lád­fő ha­lá­la el­ső­sor­ban a ma­gá­ra ma­radt fe­le­ség­nek, a gyer­me­kek­nek és az eset­leg még élő szü­lők­nek je­lent tra­gé­di­át. Ha ilyen eset­ről hal­lunk, ta­lán eszünk­be sem jut, hogy raj­tuk kí­vül le­het­nek még má­sok is, akik­nek leg­alább ak­ko­ra vesz­te­sé­get je­lent mind­ez, mint a szűk csa­lád­nak. Még­pe­dig a ba­rá­tok­nak.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2011)

„Ma­gyar­nak len­ni tu­dod mit je­lent?” Er­re fe­lel­ni még azok­nak sem egy­sze­rű, akik ha­zánk­ban szü­let­tek. De va­jon ho­gyan vá­la­szol­ná­nak azok a fi­a­ta­lok, akik­nek fel­me­női év­ti­ze­dek­kel ez­előtt el­hagy­ták Ma­gyar­or­szá­got, és akik még ma­gya­rul sem tud­nak jól, ha tud­nak egy­ál­ta­lán. A Ba­las­si In­té­zet az ő szá­muk­ra in­dí­tot­ta el a ReConnect Hun­ga­ry prog­ra­mot, mely az ír, iz­ra­e­li és ör­mény Birthright Prog­ram min­tá­já­ra — amint ar­ra a ne­ve is utal — igyek­szik „vis­­sza­kap­csol­ni”, vis­­sza­ve­zet­ni Ma­gyar­or­szág­hoz azo­kat, akik­nek nagy­szü­lei egy­kor a ki­ván­dor­lást vá­lasz­tot­ták. En­nek ke­re­té­ben jött el ti­zen­két fi­a­tal — leg­in­kább Észak-Ame­ri­ká­ból — ősei föld­jé­re. Lá­to­ga­tá­suk­ról ké­szí­tett Virághalmy Sa­rol­ta do­ku­men­tum­fil­met, mely­ből az is ki­de­rül, ön­azo­nos­sá­gunk nem ma­gá­tól ér­te­tő­dő, ne­künk is ten­ni kell ér­te va­la­mit.

Ame­ri­kai film­drá­ma (1967)

Stu­art Rosenberg al­ko­tá­sá­val kap­cso­lat­ban jog­gal te­het­jük fel a kér­dést, hogy mi­ért néz­zünk meg egy újabb — il­let­ve ré­geb­bi — bör­tön­fil­met, ami­kor ilyet már szám­ta­lan­szor lát­hat­tunk. Pél­dá­ul azért, mert ös­­sze­ha­son­lít­va a ma­i­ak­kal — mint ami­lyen Daniel Monzón „211-es cel­la” cí­mű mo­zi­ja — lát­hat­juk, men­­nyi­vel erő­sza­ko­sab­bat és na­tu­ra­lis­táb­bat ké­szí­te­nek ma­nap­ság. E negy­ven­öt év­vel ez­előtt for­ga­tott film­ben még egy Is­ten há­ta mö­göt­ti fe­gyenc­te­le­pen is lé­te­zik szo­li­da­ri­tás, ös­­sze­tar­tás és jó­aka­rat. Az em­be­ri rend el­len lá­za­dó, Is­ten­nel per­le­ke­dő Bal­hés Luke (Paul Newman) elő­ször csak a hecc ked­vé­ért kö­ve­ti el csíny­te­vé­se­it. Szö­ké­si kí­sér­le­tei azon­ban elő­hív­ják fog­vatar­tó­i­ból a leg­ros­­szab­bat. Lát­szó­lag meg­tö­rik, ám köz­ben új ter­ven tö­ri a fe­jét. Per­sze azt is tud­ja, hogy már csak egyet­len do­bá­sa van.

Ma­gyar film­so­ro­zat (1973)

Jog­gal érez­zük meg­alá­zó­nak, ha csu­pán rész­vét­ből vagy szá­na­lom­ból for­dul­nak fe­lénk. Az ir­ga­lom, azon­ban va­la­hogy más. Már­pe­dig a Né­meth Lász­ló re­gé­nyé­ből ké­szült so­ro­zat hős­nő­je, az or­vos­tan­hall­ga­tó Ker­tész Ág­nes (Szé­les An­na) „ir­ga­lom­ból sze­ret­né meg­ta­ní­ta­ni fut­ni a sán­ta em­be­ri­sé­get”. Ez pe­dig az 1920-as évek­ben egy­ál­ta­lán nem egy­sze­rű. Ap­ja (Mensáros Lász­ló) ha­di­fog­ság­ban, any­ja (Törőcsik Ma­ri) kö­rül egy fi­a­tal hó­do­ló le­gyes­ke­dik, ud­var­ló­já­ban pe­dig csak fel­szí­nes­sé­get ta­pasz­tal. Egye­dül a szin­tén or­vos­nak ké­szü­lő, sán­ta Fe­ri­ben (Harsányi Gá­bor) lát őszin­te­sé­get. Ha­lá­los be­te­gek kö­zött kezd dol­goz­ni, ahol már va­ló­ban nem ma­rad más, csak az ir­ga­lom. Vé­gül el­fo­gad­ja Fe­ri kö­ze­le­dé­sét, mert „az el­fek­vő és a csa­lád be­te­gei kö­zött ő az egyet­len gyó­gyít­ha­tó”.