Ács József

A felzaklató érzelmi hatásokat kereső tömegmédia, melyet a nyereségvágy vagy számítás vezet, gyakran olyan távoli eseményekről tudósít, melyekre semmiféle befolyásunk nincs. Mégis, melyik szülőnek ne rándulna össze a gyomra vagy szorulna ökölbe a keze, ha molesztálásról szóló hírt hall a televízióban? A média szította indulat és tehetetlenségérzet elraktározott feszültséggé alakul.

Thomas Vinterberg dán rendező 2012- es filmdrámája, A vadászat ennek a helyzetnek a tragikus következményeit mutatja be. Az elvált Lucas (Mads Mikkelsen) egy kisváros óvodájában talál munkát, ahol igen népszerű a gyerekek körében. Legjobb barátjának zárkózott kislánya, Klara (Annika Wedderkopp) úgy érzi, a felnőttek közül Lucas érti meg igazán.

Sándor György hetvenöt éves

„Áll a senki földjén, és mi hálásan röhögünk rajta; ő a bohóc”, kezdte Esterházy Péter 1988-ban egy jegyzetét. A köszöntő (merthogy az írás annak készült) finom tréfával zárul: „A Sándor György nevű bohóc április 4-én (láthattuk a zászlókat) 50 éves volt. Az Isten éltesse!”

A mai fiatalok többsége már ártatlan képpel érdeklődik. Milyen zászlókat?

Ezt a kérdést is az ő hangján hallom. A két szót határozottan elválasztja, a hangsúly nem kérdő, hanem kijelentő, s azt is látom magam előtt, ahogy állát leszegve, fejét előrebiccentve szúrós tekintettel figyeli a nézőtéren ülőket. Hadd érezzék, ez az ember nem tréfál. Ő nem humorista: humoralista. Ami a kettőt elválasztja egymástól, egyfajta erkölcsi komolyság, mely évtizedek óta kitartott orgonapontként kíséri bohóctréfáit és szófacsarásait. Amit nem mond ki, az a lényegesebb.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film-so­ro­zat (1982)

A kol­lek­tív em­lé­ke­zet fel­ada­ta, hogy fel­tár­ja és fel­dol­goz­za a nem­zet múlt­ját. Nem­csak a di­cső­sé­ges pil­la­na­to­kat, de a tö­me­ge­ket súj­tó tra­gé­di­á­kat is. Ez utób­bi­ak ta­nul­má­nyo­zá­sa gyak­ran más úton el nem ér­he­tő ta­nul­sá­gok­kal szol­gál. De a kol­lek­tív em­lé­ke­zet nem va­la­mi­fé­le élés­kam­ra, aho­vá ele­gen­dő kész fel­is­me­ré­se­in­ket egy­szer el­rak­tá­roz­ni. Min­den nem­ze­dék­nek elöl­ről kell kez­de­nie az is­mer­ke­dést sa­ját múlt­já­val — le­he­tő­leg el­hall­ga­tott fe­je­ze­tek nél­kül. Sá­ra Sán­dor több mint hu­szon­öt órás do­ku­men­tum­film-epo­sza a né­met kö­ve­te­lés­re meg­ala­kí­tott 2. ma­gyar had­se­reg dics­te­len meg­sem­mi­sü­lé­sét mu­tat­ja be a Don-ka­nyar­ban 1942—43-ban. Egy olyan ese­ményt, mely­nek rész­le­te­i­ről — bár több mint szá­zez­ren vesz­tek oda — a film­hír­adók pro­pa­gan­dá­já­tól sü­ket köz­vé­le­mény so­ká­ig nem sze­rez­he­tett tu­do­mást.

Ma­gyar do­ku­men­tum­film (2000)

Szigethy Gá­bor a XX. szá­zad egyik leg­em­lé­ke­ze­te­sebb színész-egyéniségéről ké­szí­tet­te rend­ha­gyó do­ku­men­tum­film­jét. Latinovits vég­zett épí­tész­mér­nök­ként dön­tött úgy, hogy se­géd­szí­nész­nek áll Deb­re­cen­ben. Gya­ra­po­dó si­ke­rei meg­ér­lel­ték ben­ne a meg­győ­ző­dést: to­vább­ra is min­den ener­gi­á­ját hi­va­tá­sá­ba kell öl­nie. Lá­za­dó, tü­rel­met­len al­kat volt, aki a vi­lá­got meg akar­ta hó­dí­ta­ni, és meg akar­ta vál­toz­tat­ni. Meg­hó­dí­ta­nia in­kább si­ke­rült, mint meg­vál­toz­tat­nia. Az ös­­sze­ál­lí­tás­ban lát­hat­juk já­ték­fil­mes je­le­ne­te­it, te­le­ví­zi­ós vers­mon­dá­sát, és a ró­la ké­szült fény­ké­pe­ket, köz­ben hang­fel­vé­tel­ről sa­ját írá­sa­i­nak rész­le­te­it ol­vas­sa. A cím ma­gya­rá­za­ta, hogy az ös­­sze­ál­lí­tás­ban fel­csen­dül­nek az After Crying ze­ne­kar Latinovits vers­mon­dá­sa kö­ré kom­po­nált fel­vé­te­lei is.

Ma­gyar té­vé­film (1974)

A vi­lág­iro­da­lom gya­ko­ri mo­tí­vu­ma, hogy a sze­rel­mes­pár­nak meg­hitt kap­cso­la­tát — kü­lön­fé­le okok­ból — tit­kol­nia kell a kül­vi­lág elől, az­az má­sok előtt úgy kell vi­sel­ked­ni­ük, mint akik ide­ge­nek egy­más szá­má­ra. Gár­do­nyi Gé­za szív­fáj­dí­tó re­gé­nyé­ben en­nek a hely­zet­nek épp a for­dí­tott­ja ala­kul ki. A ko­rán meg­öz­ve­gyült lé­ha bor­ke­res­ke­dő (Nagy At­ti­la) azért akar­ja ap­ró­hir­de­tés út­ján ki­há­za­sí­ta­ni zár­dá­ban ne­vel­ke­dett lá­nyát (Venczel Ve­ra), hogy ne kell­jen ve­le él­nie, és za­var­ta­la­nul foly­tat­has­sa vad ki­csa­pon­gá­sa­it. Je­lent­ke­zik egy ho­zo­mány­va­dász (Oszter Sán­dor) aki nem is tit­kol­ja, hogy csak a pénz­re van szük­sé­ge. Ida be­le­megy egy kor­lá­to­zott idő­re szó­ló lát­szat­há­zas­ság­ba: a vi­lág előtt mí­mel­nek meg­hitt vi­szonyt, és négy­szem­közt néz­nek ide­ge­nek­ként egy­más sze­mé­be. Az­tán még­is min­den más­ként ala­kul…

Arisz­to­pha­nész Ma­da­rak cí­mű víg­já­té­ká­ban két athé­ni fér­fiú, Euelpidész és Peiszthetairosz el­hagy­ja szü­lő­vá­ro­sát, hát­ha má­sutt jobb az élet. A két ka­lan­dor a ma­da­rak bi­ro­dal­má­ba ér­ve elő­ad­ja te­ó­ri­á­ját, mi­sze­rint va­la­ha a szár­nyas égi lé­nyek vol­tak az is­te­nek, amíg ezt a cí­met el nem oroz­ta tő­lük Ze­usz kom­pá­ni­á­ja. A ma­da­rak nyom­ban bi­zal­muk­ba fo­gad­ják az ide­ge­ne­ket, ők pe­dig ja­va­sol­ják, épít­sék fel az ég­ben Fel­hő­ka­kukk­vá­rat. Az el­ké­szült új vá­ros az em­be­rek és az is­te­nek kö­zé áll: el­nye­li a fel­fe­lé szál­ló ál­do­za­ti füs­töt, mely az is­te­nek egyet­len táp­lá­lé­ka volt. Az éhe­ző olüm­po­sziak ha­ma­ro­san meg­tör­nek: fel­ke­re­sik Peisz­the­tai­roszt, hogy szer­ző­dést kös­se­nek ve­le: hoz­zá­ad­ják Ze­usz lá­nyát, Ba­szi­lei­át, aki­nek a ne­ve ki­rály­sá­got je­lent, s a vi­lág fe­let­ti ural­mat ígé­ri.

Nor­vég do­ku­men­tum­film (2007)

Aki ká­bí­tó­sze­rek­kel ke­rül kap­cso­lat­ba, azt egy­szer­re fe­nye­ge­ti a bűn­ül­dö­zés, az igaz­ság­szol­gál­ta­tás és éle­té­nek tel­jes szét­esé­se. Aki a sze­rek rab­sá­gát kény­sze­rű­en bör­tön­re cse­ré­li, jó eset­ben meg­tör­he­ti a füg­gést. A hos­­szú éve­ken át for­ga­tott film fő­hő­se egy nor­vég nő, Tove, akit 1999-ben Li­má­ban le­tar­tóz­tat­tak, mert egy bő­rönd ko­ka­int akart ki­csem­pész­ni az or­szág­ból. Ti­zen­öt év bör­tön­re ítél­ték. Meg­pró­bál­ta el­ér­ni, hogy bün­te­té­sét ha­zá­já­ban tölt­hes­se le, ahol a lá­nya már ne­ve­lő­szü­lők­höz ke­rült. Tö­rek­vé­se ku­dar­cot val­lott. Négy év el­tel­té­vel be­le­sze­re­tett egy te­he­tős pe­rui üz­let­em­ber­be, aki min­den szom­ba­ton meg­lá­to­gat­ta, majd ügy­vé­de­in ke­resz­tül el­ér­te, hogy fel­té­te­les sza­bad­láb­ra bo­csás­sák az as­­szonyt. Va­jon ez­zel Tove visz­­sza­ta­lált az em­ber­hez mél­tó élet­be? Saj­nos nem ilyen egy­sze­rű…

A Mis­kol­ci Nem­ze­ti Szín­ház elő­adá­sa a Thália Szín­ház­ban

Irgács kép­ze­let­szül­te fa­lu, la­kói még­is fur­csán is­me­rő­sek. Re­mény­vesz­tett ke­let-eu­ró­pa­i­ak: min­den­ki va­la­mi más­ba ka­pasz­ko­dik, hogy me­gáll­jon az élet­ben. Nem min­den­ki­nek si­ke­rül. Az As­­szony pél­dá­ul foly­ton fel­dől a bi­cik­li­vel: az ital amen­­nyi­re meg­kön­­nyí­ti, an­­nyi­ra meg is ne­he­zí­ti az éle­tet. A fa­lu köz­pont­ja a kocs­ma, ahol a Kocs­má­ros pró­bál­ja me­der­ben tar­ta­ni az ese­mé­nye­ket. Az­tán egy nap fi­a­tal író ér­ke­zik Pest­ről. Ma­ga mö­gött akar­ja hagy­ni a vá­rost, az or­szá­got, és a há­zas­sá­gát is. Irány Por­tu­gá­lia! Az­tán szó­ba ele­gye­dik Mas­ni­val, a Kocs­má­ros lá­nyá­val, aki­nek egy Re­tek ne­vű ki­rú­gott rend­őr ud­va­rol. Meg­tet­szik ne­ki a lány, s ez­zel el­sza­ba­dul­nak az in­du­la­tok. Időn­ként fel­tű­nik egy több fa­lut el­lá­tó, holt­fá­radt Pap is, aki foly­ton te­met, es­ket, ke­resz­tel, de a da­rab vé­gé­re lel­ki­fur­da­lá­sa tá­mad: úgy ér­zi, meg­ment­he­tett vol­na egy lel­ket, de nem si­ke­rült ne­ki.