A média égi városa

Ed­dig a me­se, mely ta­lá­ló al­le­gó­ri­át fest a bál­vány­imá­dás­ról és a bál­vány­fa­ra­gók ha­szon­szer­zé­séről. Va­jon ho­vá száll ma az ál­do­zat füst­je? — kér­dez­zük Arisz­top­ha­nés­­szel. Mi­be ve­tik re­mé­nyü­ket az em­be­rek, és mi­fé­le Fel­hő­ka­kukk­vár nye­li el?
Ér­jük be most ko­runk egy jel­leg­ze­tes hely­ze­té­nek fel­vá­zo­lá­sá­val. Má­ra az em­be­rek és a vi­lá­gi dol­gok kö­zé is rop­pant Fel­hő­ka­kukk­vár épült: a mé­dia. Pél­dá­ul a kép­er­nyő szí­nes, vib­rá­ló, iz­gal­mas, ha vi­szont ki­né­zünk az ab­la­kon, amit lá­tunk, az szür­ke, unal­mas és élet­te­len. Az em­be­rek­ben las­san ki­ala­kul az a kép­zet, hogy az élet más­hol van — „oda­át”. Fel­éb­red ben­nük a vágy, hogy át­ke­rül­je­nek a kép­er­nyő túl­ol­dal­ára, ahol hí­res­ség­ként szü­let­nek új­já. Ezért ami­kor egy nagy ke­res­ke­del­mi té­vé­csa­tor­na te­het­ség­ku­ta­tó ver­senyt ren­dez, tí­zez­ré­vel ér­kez­nek a je­lent­ke­zők, akik­nek jó ré­sze sa­ját il­lú­zi­ó­i­nak fog­lya.
A rek­lám­be­vé­te­lek mi­att ma­gas né­zett­ség­re tö­rek­vő ke­res­ke­del­mi csa­tor­na pe­dig kész akár tük­röt is tar­ta­ni elénk — ha van rá ér­dek­lő­dés. S mert van, mű­sor­ba szer­keszt né­há­nyat a leg­ne­vet­sé­ge­sebb pro­duk­ci­ók kö­zül. Ri­pacs­ko­dó, ha­mi­san ének­lő, ön­ma­guk zse­ni­a­li­tá­sá­tól meg­ha­tó­dott te­het­ség­te­le­ne­ken ne­vet­nek fel a té­vé­né­zők. De­hogy fe­dez­zük fel ön­ma­gun­kat a szín­pa­don ügyet­len­ke­dők­ben! Épp el­len­ke­ző­leg: „Hi­szen en­nél én is job­ban csi­nál­nám, és még én sem je­lent­kez­tem” — dő­lünk hát­ra elé­ge­det­ten. S ez az elé­ge­dett­ség so­kat hoz a té­vé­csa­tor­na kony­há­já­ra.
Akad­nak per­sze iga­zi te­het­sé­gek is. Még a fel­lob­ba­nó, majd ki­hu­nyó sztár­lé­ten in­nen — egy lé­pés­sel kö­ze­lebb az ár­tat­lan­ság­hoz.