Arcus Temporum – Kanchelivel

Az 1935-ben Tbilisziben született, Belgiumban élő Giya Kancheli életműve jól illeszkedett az apátsági programsorozatba. Az Arcus Temporum zenei részének jellegzetessége, úgyszólván „védjegye” a kortárs és a klasszikus szerzők párhuzamos, felváltva történő megszólaltatása. Erre utal az „Időívek” elnevezés is, hiszen a fesztivál embereket, korokat, vallásokat és világszemléleteket köt össze.
Kancheli művészetében számtalan példát találhatunk a (grúz) népzenei hagyományra, valamint az egyházzenéből kölcsönzött hatásokra. A hirtelen hangnemváltások, a zajok alkalmazása alkotásainak jellegzetességei közé tartoznak. Kancheli művészetének szerves és visszatérő eleme a meglepetés. Azt szeretné, ha a zenéje pozitív értelemben „kihozna a sodrunkból”, és a hétköznapokon való felülemelkedésre késztetne bennünket. A fesztiválon szereplő darabok, a Silent Prayer (Csendes ima), az Exil (Száműzetés), a Night Prayers (Éjszakai imák) valami nem vártat, „oda nem illőt” is tartalmaznak: számítógépről bejátszott gyermeksírást, ipari zörejeket, szintetizátorhangokat… E művek annyira különböznek egymástól, hogy egy kritikus a pannonhalmi fesztivál kapcsán azon aggódott: hatásukat nem oltja-e ki csokorba fogásuk. Ami azért meglepő, hiszen arra a kér désre, hogy „zenéjének nem vallásos elemei is vallásosságot sugároznak-e”, a művész – életműve egységességét hangsúlyozva – azt válaszolta: „Mindig ugyanazt a darabot írom, ezért a vallásos elemeket zenémben ott is érezni lehet és kell, ahol nem tűnik annyira egyértelműnek a spirituális hatás.” Amit Varga Mátyás bencés, a fesztivál rendezője Bachról mondott, az Arcus Temporum egészére érvényes, Kanchelire pedig különösképpen: „Nemcsak a korok, kultúrák, hanem a hitek és hitetlenségek határát is képes átlépni.” A 1998-ban elhunyt orosz-német komponista, Alfred Schnittke szerint Kancheli zenéjének legjellegzetesebb tulajdonsága a szerző azon képessége, hogy kikapcsolja időérzékünket, mintha megszabadulnánk mindennapi gondjainktól, mintha egy felhő tetejéről tapasztalt ködös, puha örökkévalóságba cseppennénk bele. Olyan misztikus, fel nem fedezett területen bolyonghatunk általa, ahol az élet titokzatos be nem fejezettségével, bizonytalanságával szembesülhetünk. Nehéz lenne szembeszállni a bennünket csordultig betöltő lassú zenével, ami időről időre felráz kellemes – saját maga által előidézett – kábultságunkból.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..