Bár a Parnassius apollo a Kárpátokban is mindenütt előfordul, és megcsodálhatjuk a járavölgyi sziklákon vagy a Békás-szorosban, a földdel és az állatokkal bajlódó egyszerű embert nem érintették meg ezek a lepkék. Ha észrevették, csak „lepe” vagy „lepke” maradt, pillangónak is csak mostanában kezdték hívni. Így lett a lepke magyar neve Apolló-lepke vagy Nagy Apolló, vagy még helyesebben Vérpetty Apolló. Az Apolló-lepkék kizárólag az északi féltekén honosak, és olyan helyeken élnek, ahol tápnövényeik a különféle keltike- és a varjúhájfajok nagy telepekben tenyésznek. Legtöbbjük havasi faj, így vagy magashegységekben az erdőhatár fölött, vagy pedig a messzi észak tundráin és a tajgaövezet szegélyén élnek. Igazi hazájuk a Himalája vidéke, ahol a nemes és egyszerű megjelenésű három európai fajhoz képest nagyobb és színesebb képviselőik népesítik be a sziklás hegyvidékeket. Egy másik csoportjuk meleg erdőkben él, és lombfakadás után a keltikemezők fölött repkednek. A mi Kis vagy Fekete Apollónk (Parnassius mnemosyne) is ilyen faj: az odvas keltike által borított gyertyánostölgyeseink jellemző faja, és mivel még nálunk gyakori, bizony sok kirándulót megörvendeztet a májusi séták alkalmával.
Két kis magyar vonatkozását említem még az Apolló-lepkéknek. A festő, Csontváry gyönyörű életrajzában megemlíti, hogy a Kárpátokban tett kirándulásainak célja nemegyszer az Apollólepke felkutatása volt. Ez a faj nem is hiányzik az első olajfestményeként ismert Lepkék című művéről. A másik a Széchényi Apolló, amit Frivaldszky János természettudósunk írt le Parnassius szechenyi néven abból az anyagból, amelyet a Széchényi Béla gróf által vezetett kelet-ázsiai expedícióból hozott haza. Mivel ez volt az első leírása a fajnak, a név ma is érvényes, és így nevezik.
Ha a Békás-szorosban járunk, vagy a Jára-szurdokban kirándulunk, érdemes nyitott szemmel figyelni a sziklafalakat. Látunk-e a szellők szárnyán vitorlázó nagy fehér lepkéket? Ha igen, biztosak lehetünk, hogy a Nagy Apolló ereszkedett le közénk a sziklahavasokból, hogy megmutassa nekünk vérpettyes szárnyait, és felsóhajtsunk: Urunk, mi Atyánk! Milyen csodálatosak a te műveid!
