Apá(n)k napja

Valahol azt olvastam, hogy az apánkkal való kapcsolatunk mélyen meghatározza istenképünket. Az én istenképem egy mondatban összefoglalható: Jézus velem van. Édesapámra gondolok a június harmadik vasárnapjára eső apák napja apropóján. Merthogy ilyen is van, a jeles napok lajstromában számon tartják, a hazai köztudatból még hiányzik. Olykor hallom, hogy valaki a vicc kedvéért eljátszik a gondolattal: miért csak az anyáknak van kitüntetett napja? Ezt a kérdést azonban még soha senki nem vette komolyan. Most azonban itt van ez az apák napja, és nem tudjuk, mit is kellene tennünk. Talán azért sem, mert az apa gyermek kapcsolat rendszerint bonyolult, sőt rejtélyes. És a nagyapáinkhoz fűződő emlékeinkről még nem beszéltünk, igaz, utóbbiak egyértelműnek látszanak, bár ezeket is körüllengi valamiféle „balladai” homály. Apai nagyapám, volt kelenföldi állomásfőnök és nagy balatoni horgász. Halászléjének ízét, forróságát, csípősségét máig keresem. Emlékszem, amikor a motorjára ülhettem, vitt néhány kört a füredi platánfák alatt, és ez olyan nagy szó volt, hogy meg se mertem mukkanni, pedig kegyetlenül sütötte a lábamat a kipufogócső. Készített az unokáknak horgászbotot, azzal fogtuk az apróhalat. Anyai nagyapám Arany János balladáit szerette, hídépítő mérnök volt, majdnem Kossuth- díjas. Csak azért majdnem, mert nem kívánt belépni „a párt” soraiba. Tiszta lelkű ember volt. Idős korában is sokat dolgozott. Nagymama halála után kezdett betegeskedni, sokat olvasta a Bibliát, értőn, gondolkodva. Azután nagyon legyengült, emlékszem, amikor a fotelből át kellett emelnem az ágyába: a karomban tartottam a nagyapámat. A ravatalánál – ahol megjelent a magyar mérnöktársadalom krémje – a legjobb barátja búcsúztatta. Azt mondta a nagyapámról: nagyon szerette Jézust. Mostanra magam is apa lettem, két lányom pillantásától-bájától rendesen és rendszeresen elérzékenyülök. Meg kell hogy állapítsam, az apaság ebből a szemszögből is meglehetősen rejtélyes dolognak látszik. Talán akkor éreztem rá a lényegére, amikor a kórházban kezembe adták elsőszülött lányomat, hogy fürdessem meg, merthogy ez az apa dolga. Torkaszakadtából üvöltött a kicsi. De amikor remegő lábakkal – a nővérkék előtt persze az elvárt határozottságot mímelve – odaléptem hozzá, a karomba vettem, és halk szavakkal elkezdtem csitítani (ezzel mintegy magamat is nyugtatgatva), egy pillanat alatt elcsendesedett; a kislányom behunyt szemmel, szépen elhelyezkedett a kezemen, alávetve magát a fürdetésnek, amely rendben lezajlott. Az apáknak talán nincs is szükségük másra…