Anya lett, akinek nem volt gyermeke…

 

Két évig az Egyesült Államokban, Washingtonban volt novícia, majd igen alapos egészségügyi kiképzést kapott. 1937-ben küldték ki az akkor még egységes angol gyarmatra, Indiába, a Rawalpindiban nem sokkal korábban átadott Szent Család-kórházba. Több mint negyvenkét évet töltött el az országban. De micsoda éveket! 1948-ban az ország muzulmán többségű területe Pakisztán néven különvált az immár független Indiától. Kitört a polgárháború, és a menekültek száma rövid idő alatt milliónyira emelkedett, de gyakran pusztított arrafelé árvíz, földrengés, sáskajárás, járvány is. A kórházban mindenkinek rengeteg munka jutott, neki is. Napokig tudna mesélni azokról az évekről. Nem sok felnőtt megtérését élhette meg, de haldokló csecsemők és kisgyermekek sokaságát részesítette szükségkeresztségben.

Akár kolduló gyerek, akár az elnök lánya került az útjába, mindenkin igyekezett segíteni, mindenkihez volt néhány jó szava. A pakisztáni állam ugyan örömmel fogadta a külföldiektől kapott egészségügyi támogatást, de egyre növekvő gyanakvással nézte a keresztény intézmény működését. A hetvenes évek vége felé államosítás révén elvették a rendtől hatalmas, jól felszerelt kórházát. Csak egy kisebbet hagytak meg az isten háta mögötti Mirpurkhász városában.

Bözsi néni negyed évszázadig egyáltalán nem láthatta családját, az egyetlen kapcsolatot a szeszélyesen célba érő levelek jelentették. Később, amikor már hazalátogathatott, azzal a feltétellel tehette lábát hazája földjére, hogy itthon nem viseli a rendi ruhát. Egy idő után viszont már nem a Magyarországra utazás engedélyeztetése jelentette a nehézséget, hanem a Pakisztánba való visszatérés. Megesett, hogy hónapokig várta római házukban, hogy megérkezzék a belépési engedély.

Hetvenedik éve felé járt már, amikor véglegesen hazatért szülővárosába: külön engedéllyel megözvegyült, idős unokasógorával kötött József-házasságot. Bözsi néni odaadóan ápolta az egyre romló egészségű Csongor bácsit. Majdnem öt évig éltek elégedetten, egyetértésben apró panellakásukban.

Özvegyi éveit sem tölti tétlenségben: vasárnaponként és elsőpénteken egészen kilencvenkilenc éves koráig ő vitte az Oltáriszentséget „öregjeihez” – akiknek nagy része fiatalabb nála. Akárki fordul hozzá, segít rajta, mindig azzal, amije éppen van. Lakásában semmit sem szabad megdicsérni, mert azonnal leveszi a polcról, és odaadja. Nincs tárgy, amelyhez ragaszkodna. Mélységes hitében gyökerező jó kedélyéből mindenki erőt merít, aki csak megfordul nála.

A Rotary Clubtól még Pakisztánban kapott elismerést, a pakisztáni állam pedig Magyarországra való hazatérése után részesítette a legmagasabb kitüntetésben, amelyet természetesen urduul köszönt meg. A negyvenkét évi szolgálat alatt bőven volt alkalma megtanulni és használni ezt a számunkra ismeretlen nyelvet, amelyen ha kérik, még ma is folyékonyan mondja el a miatyánkot. Missziós tevékenysége idején Kanadától Hollandián át egészen Japánig, a világ legkülönbözőbb tájain élő emberekkel kötött máig élő barátságot. Kilencvenkilencedik születésnapján is segítség nélkül ment haza otthonába a szomszédos vendéglőben rendezett családi ebédről. A tízemeletes ház és a környék szinte valamennyi lakója a tenyerén hordja, szereti, tiszteli Bözsi nénit.

Századik évében járva Szent Máté evangélista napján kedves helyén, a Szent Ferenc- templomban megcsúszott, elesett és combnyaktörést szenvedett. Az azonnali műtét ellenére azóta sem tud lábra állni, így a betegápoló irgalmas-rend pécsi házában él. Hirtelen megváltozott körülményeit alázattal fogadta, zokszó nélkül, töretlen reménységgel.

A hálaadó szentmisén az irgalmasok Szent Sebestyén-temploma szinte kicsinek bizonyult. Csak a vérrokonok ötvennél többen voltak. A szertartást buzgón, csengő hangon végigénekelte, előtte-utána annyi virággal és ajándékkal halmozták el, hogy unokahúgai alig győzték felhordani a szobájába. Több megható ajándék is akadt: egy hajléktalan ember hatalmas, százas számmal felékesített tortával ajándékozta meg; egy másik tisztelője kis fát díszített fel pici mézeskalács szívekkel, és a templomajtónál kifelé menet mindenki kapott egyet belőlük.

Délután feleségem és jómagam taxival utaztunk ki a pályaudvarra. Persze a taxis is jól ismerte Bözsi nénit. Amikor megtudta, hogy a századik születésnapjáról indulunk haza, csak ennyit mondott: „Ő a mi anyánk, mindig imádkozik értünk.”

Bözsi nénire a maga egyedi életútján így igaz lett Anna imájának sora az ószövetségi Sámuel könyvéből: anya lesz, kinek nem volt gyermeke…