Ablak a mennyországra

 

Egy idő után felmerült a rendszeres képzés igénye. Erre a tevékenységre megfelelő alkalmat, helyszínt az úgynevezett családnapok teremtettek az egyesület óbudavári központjában. Itt a családok segítséget kapnak életük alakításában, javításában, az önnevelésben, a gyereknevelésben és a közösségteremtésben.”

Július 7-én, szombaton másodszor jártam az óbudavári központban. Családi közösségbe csöppentem bele, amelynek tagjai az emléknap alkalmából jöttek össze az ország minden részéből. 2009. július 9-én a kicsiny schönstatti kápolna mellett halt meg negyvenhat évesen a magyar egyházművészet kiváló alakja, Ozsvári Csaba. Képzőművész feleségével ők alkották meg a „házaspárok útját”, amely a keresztút tizennégy stációjának mintájára a házaspárok életszakaszaihoz nyújt elmélkedési anyagot. Halálának évfordulóján rá emlékezni gyűlt össze a schönstatti családmozgalom mintegy száz tagja. Kovács Gergely történész – az egyik előadó – mély átérzéssel beszélt arról, hogy Ozsvári Csaba halálának helye a kápolna mellett van, a kápolna pedig a „házaspárok útjának” utolsó állomása. Ám az elválás helye, amely földi életének utolsó állomása volt, az örök élet boldogságának első állomása lett. Halálának helyét egy kőlap jelöli, rajta a felirat: „Ablak a mennyországra”. Az emlékhely mellett most egy hatalmas, kérgétől megfosztott fatörzset állítottak fel, amelyen a családközösség elhunyt tagjainak neve olvasható, a hatéves gyermektől a felnőttekéig. Köztük Ozsvári Csabáé. Az itt bemutatott szabadtéri szentmisén ők is jelen voltak. Az emlékezés összekötött velük.

Az egész megemlékezés mintha Jézus hegyi beszédének jelenvalóságát idézte volna. A lankás domb tetején felállított szabadtéri oltár körül ültek a családok, és hallgatták Jézus szavait: „csak nem búsulhat a násznép, amikor velük van a vőlegény” (Mt 9,15). A szentmisében velünk volt a vőlegény, az eucharisztikus Jézus. Mi pedig úgy érezhettük magunkat, mint valami oázisban. Igen, Óbudavár lelki oázis az eltömegesedés miatt sivataggá vált, sivár világban. Itt nem valamiféle tömeg volt jelen, hanem egy élő közösség, amelynek tagjai ismerik egymást, megosztják egymással gondolataikat, érzéseiket. Egyetlen nagy családot alkotnak, amelyben az emlékezés mindenkit összeköt.

Korunk emberisége amnéziás állapotban van. Emlékezetkiesése abból adódik, hogy a manipulált tömegember csupán a pillanatnak él. Vedd meg ezt, birtokold azt, élvezd az élet soha vissza nem térő pillanatait – ezek hedonista világunk célkitűzései. S a hajszolt élettempót diktáló mókuskerékből nincs kiszállás, nincs idő a megállásra, az emlékezésre, a befelé fordulásra. Így nem csoda, ha az emberek eltávolodnak egymástól, miként a táguló világegyetem galaxisai.

Az amnéziás emberiség szenved a magánytól, a céltalanságtól, az élet értelmetlenségétől, de nem ismeri fel az egyetlen gyógymódot: az emlékezés közösségteremtő erejét.

A schönstatti családmozgalom tagjai a hőségrekordot beállító hétvégén az emlékezésért utaztak akár több száz kilométert Óbudavárra. Időt szakítottak rá, mert az embert az emlékezés teszi emberré. Posztmodern korunk tömegemberének nem csupán ideje, de talán már igénye sincs a múlt felidézésére. Az emlékezést felesleges merengésnek, elfecsérelt időnek tartja. Ezért történelem nélkül él.

Ezen a schönstatti hétvégén megtapasztaltam, hogy Isten történelmet ír az őt szerető emberrel. Ozsvári Csaba azt vallotta, hogy a művészet célja és oka nem más, mint Isten dicsőítése. Szerette az Istent. A rá való emlékezés pedig minket is közelebb vitt Istenhez. Mert az emlékezés összeköt.

a szerző farkasréti plébános