Fotó: Natasa Kogut
Szentpétervárra néhány éve egy egészen különleges angyal érkezett. Az Izmailovszkij Kert egyik padján üldögél. Pontosabban egy pad támláján. Egészen apró. A fent felsorolt „kasztok” egyikébe sem illik.
Hiszen kit látunk, ha jobban szemügyre vesszük? Egy meglehetősen szerény, bár szépen felöltözött öregúr áll, illetve ül előttünk. Kabátja van meg hosszú sálja, az egyik kezében esernyő, a másikban nyitott könyv. Csak kicsiny szárnyai mutatják: bizony angyal ő.
Ha olvastunk valaha is klasszikus orosz regényeket, meg sem lepődünk. Hiszen tudjuk, ebben az országban bármi megtörténhet. Itt bizony nem ritka, hogy a hétköznapok sűrűjében megelevenedik egy ember orra, vagy maga a Gonosz sétálgat az utcán egy beszélő macskával. A Néva-parti városban pedig mintha még kevésbé lenne határ valóság és látomás között.
Ez a kicsinyke nyugdíjas angyal mégis meglehetősen konkrét. Figurája ugyan szürreális, anyaga azonban materiális (lévén bronz), jelentése pedig nem is annyira földtől elrugaszkodott. Alkotója, Roman Susztrov egy nemzedék tagjainak állított vele emléket. Azoknak, akik a XX. század embert próbáló évtizedeiben is megmaradtak kedvesnek, műveltnek, együttérzőnek. Az orosz irodalomból is ismert és annyiszor megénekelt kisemberről van szó. De nem a szánalomkeltő, megnyomorított kisemberről, hanem arról, aki mellé jó odaülni egy őszi kertben a padra. Aki talán már túl van mindenen, az élet és a történelem meggyötörte, mégsem keseredett meg. Megmaradtak jóra, szépre nyitott lénynek.
S hát lássuk be, ismerve a múlt századi (nemcsak szovjet-orosz) történelmet, talán nem túlzás szobrot, s mindjárt angyalszobrot állítani a hétköznap effajta, mára megfáradt, mégis mosolyogni tudó hőseinek.
