Az út szélén – Egy este a Széll Kálmán téren
Fotó: Kissimon István

 

Miután végleg visszatér, a következő fél órában már velünk is marad: énekel és fütyörészik nekünk. Nagy jókedvét nem tudjuk hová tenni, sőt kissé megjátszottnak érezzük. Megrázó, hogy milyen szomorú állapotban van, s hogy mégis minden igyekezetével azt próbálja bizonyítani: nincs is szebb élet, mint az övé. Két kocsmában is kisegít, és az egyik melletti kertben, egy balkon alatt, vagyis fedett helyen még matraca is van, újságolja büszkén. A fülében tűk vannak – Eőry doktor városszerte híres arról, hogy akupunktúrát alkalmaz a hajléktalan emberek gyógyításában. Amikor arról kérdezzük a várakozókat, hogy milyen jó hatásait tapasztalják ennek a kezelésnek, van, aki csak ennyit mond: „Megnyugtat.” Mások a lábfájásuk enyhülését említik, leghűségesebb beszélgetőpartnerünk pedig, mintha könyvből olvasná, a vesére, a májra és az epére egyaránt előnyösnek nevezi a rendszeres tűterápiát.
Fél óra sem telik bele, és máris rémesen kellemetlen a hidegben ácsorognom, mert egyre jobban megfájdul a lábam. Kissé feleslegesnek érzem a jelenlétünket, és szeretnék innét minél hamarabb szabadulni. Reménykedve gondolok arra, hogy talán már két-három óra múlva megfürödhetem otthon, aztán olvasgatok majd a meleg szobában, tejes teával a kezemben. De hirtelen az is eszembe jut, milyen képtelenség, hogy én, aki jó állóképességűnek és kivételesen hidegtűrőnek tartom magam, máris „meguntam”, ami a közelben állók számára maga az élet. Az a rajztanárnő jut eszembe magamról, aki hajléktalan embereket oktatott, és az első óra végén, bele sem gondolva, mit mond, arra kérte egytől egyig utcán élő tanítványait, hogy gyakoroljanak otthon, és mindenképpen csinálják meg a házi feladatot. Ugye mennyire nem tudjuk még elképzelni sem, hogy milyen lenne, ha sehova sem lehetne hazamenni, és nem adatna meg a nyugodt környezet, amelyben testileg-lelkileg felfrissülhetünk?
Szomorúan pillantgatok körül a sötétben. Időnként áthalad közöttünk egy-két járókelő, és kissé ijedten nézi a szeretetszolgálat autóját is, bennünket is. Nem értik, mi folyik itt, miért zavarjuk a gyalogosforgalmat. A télbe forduló város nem tud mit kezdeni velünk.
Eőry Ajándok arcán ehhez képest olyan mosoly ül, amint hozzánk lép, mintha nem ebben a városban lennénk, és nem egy vigasztalan decemberi este hozott volna össze bennünket. Mintha tévednénk, ami a várakozók helyzetének reménytelenségét illeti, neki pedig birtokában lenne a varázspálca, amelynek egyetlen intésével képes megoldást nyújtani minden gondra, fájdalomra. Hamarosan kiderül, hogy bizonyos értelemben csakugyan így van. Arra kér, adjunk még egy kis időt, mielőtt beszélgetni kezdünk, mert ilyenkor tornázni is szokott az autóhoz jövőkkel. Kisvártatva nyolcan-tízen körbeállnak, és megkezdik a gyakorlatokat. Az egyik résztvevő, egy kedves arcú hölgy bennünket is mozogni invitál, de nem csatlakozunk, mogorvák vagyunk.
A következő negyedórát azonban végigálmélkodjuk. Mintha egy Lázár Ervin-mesébe keveredtünk volna, olyan kedves, megható és groteszk egyszerre, ahogyan páciensei a hideg és sötét téren, a nyakukba hulló eső ellenére átadják magukat a doktor „reménykúrájának”.

Eory_Ajandok_tornaMindenki lelkesen tapsol, rugózik, végzi a karkörzéseket; jó látni, hogy mennyi bizalom és fejlődésre való készség van ezekben a nehéz sorsú emberekben. Ha ezt a sportfoglalkozást valamelyik közeli, csillogó-villogó fitneszközpontban tartanák, teljesen indokolt lenne a résztvevők derűje, önfeledtsége. Itt azonban csak még jobban elfacsarodik tőle a szívünk. Bár néha, amikor észrevesszük, hogy egyik-másik résztvevő milyen nagy buzgalommal, mégis kedves bumfordisággal tornázik, egy picit el is mosolyodunk azért.
– Mire jó ez a torna? – kérdezem a doktort, amikor végre beülünk az autóba. Nagyon jólesik ülnöm annyi álldogálás után: egy-két perc alatt magam mögött hagyom az előbbi levertséget, és eleven, szívesen társalgó hangulatba kerülök. De amikor jegyzetelni kezdem a választ, csodálkozva meredek a betűimre: annyira meggémberedett a kezem, hogy ákombákomokat táncoltat a tollam a papíron.

– Minden csütörtök este azért jövök el ide, hogy utcai létbe szorult embereknek átadjam, amit egy lakással és egzisztenciával rendelkező felebarátjuk képes lehet átadni nekik. Az együttlétünk örömét, és hogy én egyenrangúaknak tekintem őket

– válaszolja a doktor számomra kissé meglepően, miközben a munkatársai a kocsi elejében gyógyszereket adnak ki. – De hát hogyan lehetnének egyenrangúak, hiszen ön orvos, míg ők gyógyszerekre, kezelésre, szociális segítségre szorulnak? – kérdezek vissza. – Rám erősen hatott a keleti orvoslás szemlélete, amely nem alá- és fölérendeltségben gondolkodik, hanem az együttműködésre és a páciens motiválására helyezi a hangsúlyt. Emiatt tornázunk. A tornának közvetlen haszna is van: stimulál, javítja a közérzetet, az állóképességet. De talán még ennél is fontosabb, hogy aktivitásra serkent. Megérteti a hajléktalan emberekkel – akiket általában mindenki kizárólag megsegítendőknek, másokra szorulóknak, gyámoltalanoknak lát –, hogy nekik is van módjuk tenni önmagukért. Ez nagyrészt nem is orvosi tevékenység. Én a barátja is vagyok a pácienseimnek, és együtt tornázom velük. Legszívesebben utcai apostoli szolgálatnak nevezem, amit csinálok, mert én a lelkükkel is törődöm. És noha nem prédikálok nekik, a máltai kereszttel azért a keresztény motivációmról is vallok. Tágabb értelemben az is a gyógyításhoz tartozik, hogy megetetjük a bennünket felkeresőket. Aki idejön, nem maradhat éhes, ez fontos elvem.
– Melyek a szolgálata legfontosabb eredményei? Mennyire mérhető, hogy kellő hatásfokú-e az ön által nyújtott segítség? – Tizenhét éve dolgozom fedél nélküliek között, ezért már elég jól fel tudom mérni, mit ér, amit teszek. Sokan köszönhetik nekünk és a mozgó rendelőnek, gyors beavatkozásainknak az életüket. Krónikus betegeken is hatékonyan tudunk segíteni, azzal, hogy tőlünk mindig megkapják a gyógyszereiket, és – ahogy már az előbb is hangsúlyoztam – azáltal, hogy erősítjük bennük a bizalmat a gyógyulásra való képességükben. Ha pedig nem gyógyítható a bajuk, például cukorbetegek, akkor azt értetjük meg velük, hogy ennek ellenére is jól érezhetik magukat, csak az a fontos, hogy rendesen szedjék a gyógyszereiket. – Melyek az utcán élő emberek tipikus betegségei? – Az alkoholfüggés, a gyomor- és a lábproblémák a leggyakoribbak a körükben. A bajaik hátterében nagyon gyakran a stresszességük húzódik meg. Meggyőződésem, hogy azért fáj a lábuk, és azért olyan feszültek mindig, mert nincs hová menniük, céltalanok és sehol sem kívánatosak. Ezért helytelenítem a törvényt, amely bizonyos városrészekből kitiltja őket, és hogy ezt még az alaptörvényünk is szentesíti. Sokkal méltóbb lenne, ha a fedélhez jutást tenné alapjoggá az országgyűlés. A beteg lábat be kell kötözni, a fájós lábú embernek pedig szállást kell biztosítani, hogy erőre kaphasson. A céltalanoknak célt kell adni, és hitet kell beléjük csepegtetni, hogy nem feleslegesek. Hiszem, hogy a Jézus által emlegetett, az út szélére hullott magvakat nem lehet egyszerűen a sorsukra hagyni, a pusztulásukat tétlenül végignézni. Az én dolgom az, hogy lehajoljak értük.

 

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..