Amire az ember szava elégtelen

Az evangéliumban nem Krisztus támad fel először, hiszen ő néhány halottat is feltámasztott. Ezek az emberek a köztapasztalás tárgyai lettek: ott folytatták életüket, ahol abbahagyták. Viszont Jézus feltámadása az evangéliumok előadása szerint valami egészen más, egyedi dolog volt. Más, hiszen nem földi életének folytatására támadt föl, hogy aztán húsz-harminc év múlva – immár véglegesen – újra meghaljon, mint barátja, Lázár vagy a naimi ifjú. Jézus azért támadt föl, hogy testestül-lelkestül elfoglalja helyét a mennyben – de nem olyan testtel, mint amilyenben addig élt. Ezért van az, hogy Jézus húsvét után már nem mindenki számára volt megközelíthető. Például nem küldhettek érte senkit, hogy ismételten elfogják, és bírák elé állítsák. Csak annak jelent meg, akinek meg akart jelenni, akár egy bezárt szobában.
Érdekes, hogy a feltámadásról szóló legelső szövegek nem is az evangéliumokban, hanem Szent Pál leveleiben találhatók. Ezek nem részletes elbeszélések a találkozásokról, hanem azt a tényt rögzítik, hogy Jézus feltámadt, újra él, helyet foglalt az Atya dicsőségében, és megkapta azt a nevet, amelynek hallatán minden térd meghajol… Úgy tűnik, ezek a páli szövegek a kora keresztény liturgia és hitvallás részei voltak.

Joggal feltételezhetjük, hogy aki a feltámadt Jézussal találkozott, olyan élményben részesült, amelynek elmondására szavai alkalmatlanok voltak. Jézus föltámadásáról mind a négy evangélium számot ad, de ennél a résznél a beszámolók igencsak eltérnek egymástól, míg például az utolsó vacsorán elhangzottakat nagyjából egyformán mondják el. Ebből az következik, hogy a húsvéti találkozások története, ezek mikéntje nem tartozott az egyház emlékezetéhez, „sztenderd” tanításához. Aki Istennel találkozott, az nem igazán tudta ezt elmondani.

Amikor Izajás próféta megírja, hogy Isten trónusa előtt állt, nem mondja el, hogy milyen volt, csak annyit, hogy Isten köpenyének a szegélye betöltötte a templomot. És amikor látta, inába szállt a bátorsága, úgy érezte, meg kell halnia, mert tisztátalan ajkú népből származik – mégis odakerülhetett Isten színe elé.
Ha isteni fönségében jelent is meg Jézus, a vele találkozók azonosíthatták, hogy ő ugyanaz, akit egészen más alakban korábban megismertek, aki a kereszten meghalt. Jóllehet ők olyasmit tapasztaltak, amelyhez hasonlót más ember még nem, később mégis születtek elbeszélések, hogy e fontos történések el ne vesszenek. E leírások töredékesebbek, mint bármi más az evangéliumokban. Valamit őriznek, de nem akarják azt a látszatot kelteni, mintha egészen pontos beszámolót adnának. Azzal, hogy Jézus evett, vagy sebhelyét megtapinthatták, a vele találkozók megbizonyosodhattak arról, hogy nem kísértetet látnak. A megfogható és a további tájékozódás szempontjából jelentős dolgokat igyekeztek az egyszerű elbeszélés szintjén megjeleníteni. Így születhettek meg ezek a szövegek, melyek éppen sokféleségükkel figyelmeztetnek arra, hogy egyik sem egészen pontos.
A különböző források a maguk módján mind azt hangsúlyozzák, hogy Jézus elsőszülöttként támadt föl a holtak közül. Ez azonban nemcsak az ő kiváltsága, hanem mindannyiunk számára biztosítékot jelent. Kegyelme nemcsak arra való, hogy földi életünket gazdagabbá, szebbé tegye. Bizonyossá teszi azt, ami felé tapogatózunk: hogy mi is az örökkévalóság polgárai vagyunk.
Annyiszor mondták már, hogy a kereszténység azért beszél az örök életről, hogy az emberek beletörődjenek evilági életük elrontásába. Az örök életbe vetett hit azonban nem erre késztet bennünket, hanem abban segít, hogy e világot – mivel nem tartjuk az egyetlen és végleges létformának – szebbé tudjuk tenni, ügyesebben és tájékozottabban mozogjunk benne. Aki mindent mindenáron ettől a világtól vár, óhatatlanul türelmetlen lesz, letapossa a szomszédját, eltaszítja a kicsit, mint a malacok egymást a vályú mellől. Mi a világot nem moslékos vályúnak tartjuk, mert hiszünk abban, hogy életünknek csak akkor van beteljesülése, ha saját életünket és másokét szebbé tudjuk tenni. Ez a húsvét igazi tartalma: ne korlátozzuk figyelmünket a földre, de merjünk úgy élni az örök életbe vetett hitünkből, hogy ne csak a magunk, hanem a mások boldogságát is keressük.