Amíg pislákol

Semmi kapkodás, semmi idegeskedés – felpörgetett hétköznapjainkban sokan vágyunk valami hasonlóra. Ám a film az első nagytotállal megmutatja, mi az oka annak, hogy hőse olyan szokatlan nyugalommal éli életét: S. O. S. jelet ás a hóba, várva a távoli tájról érkező megmentőre. Joe Penna alkotása persze már a címével is képbe helyez minket, ám a brazil rendező Sarkvidék címmel forgatott – s az itthoni mozikban április végétől vetített – bemutatkozó munkája még így is képes meglepetéseket okozni.
Méghozzá nem is kicsiket: egyetlen szereplőre épül a sztorija, van benne legalább egy komoly csavar, és messziről kerüli a túlélőfilmek műfajának hollywoodizált sablonjait. Bátran kezdhetjük a legutóbbi szemponttal: ha az álomgyár filmet készít ember és természet viszonyáról, hiába forgatja meg a zsánert, az előbb-utóbb valamiféle hőseposzba torkollik. A természet meghódítandó terület, teljesítendő kihívás, melyet a humánum elsősorban praktikus eszével (célracionalitás) és fizikai fölényével (küzdőképesség) győz le: íme, a klasszikus modernitás krédója. Erről tanúskodik számtalan westernfilm, no meg – idővel – az ellenkezőjéről is: hogy a tündérmesébe csomagolt nagy természethódító mítosz bizony hamis. A nyugati fehér ember nyomában ugyanis jórészt népirtás, pusztítás és rabszolgaság jár, s csak idő kell ahhoz, hogy maga a természet bosszulja meg mindazt a gyalázatot, amit elkövettek rajta. Ez már lehetne posztmodern (ökológiai, sőt, posztkolonialista) alapvetés, de a probléma ennél bonyolultabb, s a film jó érzékkel nem foglal egyértelműen állást: az embert figyeli, miként boldogul a zord körülmények között.
Főhősünk (Mads Mikkelsen) pedig, úgy látszik, mintha megbékélt volna a sorsával: órája jelzéseire járja precíz táncát a mindennapi teendők között, s valahogy nem is igazán vágyik arra, hogy kimentsék. Van menedéke (a lezuhant repülőgép roncsa), étele (halat fog a jég alól), segélyhívója (mindennap bekapcsolja és tekeri) – csak az a fránya hideg és a közelben ólálkodó jegesmedve ne volna… Aztán egy hirtelen fordulat nyomán néhány pillanatig azt hisszük, hogy megmenekül, de ez illúzió csupán: társat kap maga mellé (Maria Thelma Smáradóttir), és ez mindent megváltoztat. Penna legerősebb állítása tehát az, hogy nincs magányos felelősségvállalás: bármiféle erkölcsiségről csak emberi közösség esetén beszélhetünk. Úgy is fogalmazhatunk, hogy üres az ég: főszereplőnk egyetlen alkalommal sem hívja a Feljebbvalót, még átkozódás formájában sem. Mikkelsen pedig – mint mindig – remek a szerepében: fölösleges monológok helyett elszánt némaságával teremt jelenlétet a vásznon, s így cipeli a hátán a filmet – a mutatványba sok hollywoodi kollégájának beletört volna a bicskája. A valódi helyszíneken, kronologikus rendben forgatott Sarkvidék cselekménye során alakja egyre soványabb, arca egyre elgyötörtebb, s ahogy a horror-thrillerek szimbolizmusához illik, mind több vérfolt és fagyás borítja a testét. Lassan száll ki belőle az élet, pedig van itt valaki, akit bármi áron óvnia kellene.
A túlélőfilmek gyakori hibája, hogy cselekményük tulajdonképpen mesterkélt pechsorozat: hősüknek sem ez, sem az nem sikerül, épphogy lemarad a kínálkozó alkalomról. Vagy épp hihetetlen szerencsék sorozatát éli át: még pont elkapja a menekülést jelentő kötél végét, esetleg jó időben van jó helyen ahhoz, hogy megtalálják. Joe Penna filmje szerencsére nem él ezekkel az ócska eszközökkel. Dán mérnökünkre kiszámíthatatlan rend szerint mosolyog rá a szerencse: térképet és gázmelegítőt talál, miközben jegesmedve támadja meg. A körülmények játékáról megfeledkezve tehát hősünk tudatos döntéseire tudunk koncentrálni, melyekből bizony akad néhány, amit emésztenünk kell. Sziszüphoszi alakként megjárja az utat a kitörő örömtől a végső kétségbeesésig. Egy ponton úgy tűnik, fel is adja a küzdelmet, ám ami biztos: addigi életrendje fenekestül felfordul. A kamera szinte mindvégig az arcára és a mozdulataira fókuszál, az egyre ritkuló gyakorisággal megmutatott havas táj csupán arra való, hogy érzékeltesse a karakter elveszettségét.
Joe Penna mozija nem írja újra a műfaji szabályokat, s nem is akar valami nagyon vereteset mondani az emberről, paradox módon mégis így válik megrendítő filmélménnyé. Hőse cudar körülmények közé vetett figura, aki fokozatosan jön rá: nem önmagáért kell küzdenie, s noha az eget sűrű felhők borítják, üdve nem lehet magányos. Így hát kitart, amíg csipog a karján az óra – amíg pislákol benne az élet.

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöltük

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..