Ami a nekrológokból kimarad

A szakfolyóiratokban természetesen hozzáértőbben, mélyebben fogják méltatni életművét. Meglehet, hogy az is szóba kerül majd, amit sokszor „szemérmesen” elhallgatunk, hogy annak a nemzedéknek egyik kiváló tagja volt, amely egyenes derékkal élt és dolgozott a jövőnek a kommunista diktatúra jellemet roppantó, sötét éveiben is.

Talán megbocsátja az olvasó, ha ezt az egyenes jellemű, keresztény katolikus embert mutatom be Mojzer Miklósban. Amikor a budai ciszterci gimnázium hatodik osztályában osztályfőnökünk bemutatta a Székesfehérvárról átiratkozott „új fiút”, a történelemórán éppen Fouché rendőrminiszterről beszélt Pataki Vidor tanár úr. Így hát nem csoda, hogy amikor a folyosón ismerkedtünk vele, Hajtmann „Bébi” csakhamar bejelentette: „Gyerekek, ez a Fusé!” A becenév rajta maradt, bár valójában semmi hasonlóságot nem fedezhettünk fel közte és Napóleon rendőrminisztere között.


Belvárosi lakosként nem volt nehéz templomot találnia. Egyetemistaként egyszer – közismert humorával – mégis azt kérdezte tőlem: „Hol találhat az ember olyan prédikációt, amely miatt nem kell szégyenkeznie?” Kereste a jobbat, az értékesebbet.

A „parlamenti vérengzésnél”, 1956-ban, a Kossuth téren könnyebben sebesült. Akkor sem félt, amikor 1963-ban – szabadulásom előtt – két ávós kereste fel azzal, hogy figyelmeztessék: jobb lesz, ha szakít „volt barátjával”. Amikor kérdésére elárulták, kiről van szó, nyugodtan felelte: „Ő ma is barátom.”