Akkor és most

Egy újabb, viszonylag békésebb korszakban bekövetkezett társadalmi, gazdasági megerősödésre volt szükség ahhoz, hogy a keresztény öntudat megint előtérbe helyezze a nem keresztény népek jövőjének, üdvösségének kérdését. Ez az újraéledés természetesen fokozatosan ment végbe az európai országokban, nyugatról keleti irányba haladva. Amíg Angliában Herbert Vaughan bíboros alapított missziós rendet (1866), addig Spanyolországban Claret Szent Antal Mária (1849), Olaszországban pedig Comboni Szent Dániel püspök (1846). Ez a mindenhol ébredő lelkesedés talált visszhangra a német származású Janssen Szent Arnoldban is (képünkön jobbra fönt). Bár az akkori politikai helyzet miatt a hollandiai Steylben alapította meg 1875-ben az Isteni Ige Társaságát, a közösség erősen német volt, és Európán belül is inkább keleti irányban érdeklődött. A társaság egyik első misszionáriusa Freinademetz Szent József volt, aki tiroli származású osztrákként lépett be a rendbe. Ez a hatás érvényesült hazánkban is, amikor a világháború teremtette szükséghelyzetben, 1916-ban a Baranya megyei Máriakéménden letelepedtek a verbita missziósok.

Mi volt a céljuk hazánkban, egy keresztény országban? Az, ami bárhol máshol Európában: felhívni az emberek figyelmét a hithirdetés keresztényi parancsára, Jézus szava szerint: „Menjetek el az egész világra, és hirdessétek az evangéliumot minden teremtménynek” (Mk 16,15). Egy keresztény számára ez nem csupán egy választható lehetőség, hanem kötelesség.


Mivel abban az időben kontinensünk többé-kevésbé keresztény volt, a rend hazai jelenléte is elsősorban a távoli missziók anyagi ellátására, támogatására irányult, és arra, hogy felkeltsék a fiatalokban a vonzalmat a hithirdetés romantikusnak és egzotikusnak tűnő hivatása iránt.

Mára a feladat sok mindenben megváltozott. Amikor távoli misszióba indul egy magyar hithirdető, a legtöbben arra gondolnak, Magyar – ország is missziós terület lett, itt sincs elég pap, inkább ide küldjenek hithirdetőket a rendek, és ne – mondjuk – Afrikába… Helyes lenne ez a száznyolcvan fokos fordulat a magyarországi misszióban? Biztos, hogy nem.

A társadalomtudósok a keresztény történelmet tanulmányozva keresték azt a korszakot, amikor a legnagyobb intenzitással terjedt a kereszténység. Az eredmény megdöbbentő volt. Ez a korszak ugyanis nem a középkor, vagy a jezsuita missziók kora, vagy a XIX. század volt, amikor már „hivatásos” hithirdetők tevékenykedtek. Az ókori keresztényüldözés időszaka volt ez a kor. Feltehetjük a kérdést: hogy lehetséges ez? Úgy, hogy akkoriban az evangélium valóban személyes euangelion (jó hír, örömhír) volt.

Ma, 2014-ben a misszionárius feladata Európában, Magyarországon és mindenütt a világon nem az, hogy „kiszolgálja” a híveket, mint valami pincér, vagy hogy a szentmisében, akár egy színházi előadásban „szórakoztassa” a templomba járókat, hanem az, hogy ráébressze az embereket arra, miért valódi örömhír számunkra Jézus szava, és tudatosítsa bennük, hogy az ókori üldözött keresztényekhez hasonlóan az evangéliumot tovább kell adnunk azoknak, akik a környezetünkben élnek. A pap, a hithirdető nem lehet ott mindenütt, de a világi hívek mindenhol jelen vannak. A mai misszionárius küldetése az, hogy elősegítse, hogy az embereknek élő kapcsolatuk legyen Jézussal, és így minden keresztényből misszionáriust faragjon, hiszen a keresztség szentsége által mindannyian részesültünk Krisztus királyi, papi és prófétai méltóságában. Éljünk is így!

(Az Isteni Ige Társasága magyarországi letelepedésének centenáriumára készülve e missziós feladat témáját járjuk körbe most induló, havonta megjelenő cikksorozatunkban.)

Fotó: Verbita archívum

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..