– Tudja maga pontosan, hogy mit vált ki az ilyesmi az emberből. Imádom. Nagyon örülök neki. Megtisztelő, elégedettséggel tölt el…
– Meg sem kísérelném, hogy akár csak érintőlegesen is sorra vegyük hosszú és gazdag pályafutásának fontosabb állomásait, színházi és filmes szerepeit. Inkább azt kérdezem: visszatekintve melyek azok a fellépések, előadások vagy kivételes élmények, tapasztalatok, amelyek azonnal beugranak Önnek?
– Rettenetesen sokat játszottam, számtalan szép dolgot. Az első talán Dunois, az Orléans-i Fattyú a Szent Johannában – Bulla Elmával. Ez volt az egyik legnagyobb élményem. Szenzációs előadás volt. Csodálatos, szinte utánozhatatlan és utolérhetetlen, amit Bulla Elma csinált. Ahogy az Istenhez beszélt, lejött az Úr a színpadra. Komolyan mondom magának, szinte megjelent, amikor szólt hozzá. Ugye tudja, most a vígszínházi időszakról beszélünk… Miután Szabó Sándor külföldre ment, tulajdonképpen „elörököltem” tőle a szerepeit. Két darabra emlékszem, amelyek magabiztosságot adtak azáltal, hogy Szabó Sanyi szenzációs alakításait „pótolni” és – ugyanolyan sikerrel – folytatni tudtam. Az egyik a Cyrano, a másik pedig A makrancos hölgyben Petruchio. Rengetegszer játszottam ezeket. A mai napig tudok részleteket a Cyranóból, ötven – vagy még több – év távlatából. Bizonyos darabok megmaradtak bennem, évtizedek után is; másokat meg teljesen elfelejtettem. Erre van egy jó francia mondás: „Amit élvezettel tanulsz, azt nehezen felejted el.” Zseniális meglátás; tényleg így van.
– Hivatásából fakadóan napi kapcsolatban volt és van az irodalommal. Mi minden hatott belőle a „civil életére” is?
– Nagyon sok minden. Főleg a költészetet szerettem. Tulajdonképpen ez volt az első nagy vonzalmam, amikor még eszembe sem jutott, hogy színésznek mennék. A költészet fantasztikusan izgatott. Már gyerekkoromban is mondattak velem verseket különböző ünnepségeken. Talán mondhatom úgy, hogy ez vezetett a pályámhoz. Csodálatos költőink vannak, sorolni sem tudnám a kedvenceimet. Az hiszem, a világ leggazdagabb költészete a miénk. Míg a németnek, a franciáknak van öt, hat, nyolc, tíz költőjük – nekünk harminc olyan nívójú. Ezen a téren rendkívül gazdagok vagyunk. És ez már gyerekként megragadott. Izgalmas volt az állandó versolvasás.
– A filmnek (is) köszönhetően – számos pályatársával együtt – rendkívüli népszerűségre tett szert. A rendszerváltozás után, a filmgyártás visszaesésével, az új generáció beköszöntével viszont csökkent a színészek és a színészet tekintélye. A mélypont után, most talán mintha bekövetkezett volna a fordulat, érzékelhető némi pozitív elmozdulás…
– Kétségtelen, hogy a mi generációnk után történt bizonyos lazulás, szétesés. Igen, úgy éreztem, hogy tényleg kicsit felhígult a szakma. Azt mondja, javult a helyzet, jobb lett a renoménk? A megbecsülésre gondol? Talán igen. Az új generáció részéről néhányszor éreztem a tiszteletet. De mi valahogy jobban tiszteltük az elődeinket, a nagy öregeket. Ez az alapvető különbség. Irtózatosan felnéztünk Ajtay Andorra, Sulyok Máriára, Bulla Elmára és a többiekre, akik „neveltek” bennünket. Ezt a fajta megbecsülést a mi generációnk iránt alig tapasztalom. Sőt, olykor majdhogynem inkább lebecsültek minket. Szóval egyeseknél éreztem a tiszteletet, de ők voltak kevesebben.
– És a közönség…?
– A közönség imádott minket. Nem akarok öndicséretbe esni… Nehéz megítélni, hogy mi van ma. Az igazság az, hogy elég régen nem járok színházba. Nem is tudom, hogy már hány éve – vagy évtizede – vagyok nyugdíjban. Megöregedtem. De főleg azért nem jártam, mert dolgoztam, a nyugdíjas korszakomat is lényegében végigjátszottam. Tizenkét éven át sok fellépésem volt az Evangélium Színházban, aztán sajnos ez abbamaradt. Utána jött Szolnok…
– Erre visszatérnénk még; de jó, hogy szóba hozta az Evangélium Színházat, mert erre amúgy is szerettem volna rákérdezni. Gondolom, közel állt Önhöz ez az értékrend…
– Beszéltünk róla, hogy a színház kicsit felhígult, és kissé „elzenésesedett”. Nagyszerű íróinkat, mint Németh Lászlót (sorolhatnám őket), kevésbé kultiválták. Igyekeztünk olyan értékes és gyönyörű darabokat bemutatni, amelyeket a színházi élet viszonylag elfeledett. Nagy sikerrel ment, és nagyon szerettük, mindannyian. Udvaros Bélának csodálatos gondolatai voltak, mi pedig megvalósítottuk.
– Évtizedek tapasztalatával, élményeivel mit jelent ma Önnek a színház, vagy mit szeretne, ha jelentene?
– Nehéz kérdés, nehezen tudnám hirtelenjében pontosan megfogalmazni. Mindent. Szórakozást, nevelést… Számomra hivatást jelentett. Szépséget, jót, nemeset mutatni a közönségnek. Az utóbbi évtizedekben elhanyagolt írók műveit is többek között ezért vettük elő. Hiánypótlás…
– Szóljunk végül egy kicsit a jelenről is. Szolnok. Éppen a Cseresznyéskert bemutatójára készült.
– A hatodik szerepem itt, hat éve játszom Szolnokon. Firsz nyolcvanhét éves a darabban. Érdekes és gyönyörű szerep. Tudja, a végén meghal. Eladják a cseresznyéskertet, őt pedig ottfelejtik a házban, rázárják a szobát. Fantasztikus jelenet. Tulajdonképpen azért is vállaltam el, hogy a meghalási jelenetet el tudjam játszani. Csodálatos, félelmetesen szép. Nem tudom, elmondjam-e? Nem akarom magának az egészet eljátszani… „Magamra hagytak. Elutaztak. Rólam megfeledkeztek. Nem számít… elüldögélek itt…” Itt némi öndicsérettel még megemlíti, hogyan támogatta a családtagokat; végül azt mondja: „Most lefekszem… Elhagyott az erőd, egy csöpp se maradt, semmi… te, te ügyefogyott!…”
Fotó: Sámson Réka (Szolnok)
