Franciszek Gajowniczek az Odera melletti Brzegben él ötven kilométerre Wroclawtól, ugyanannyira Opoletől. Egy mellékutcában lakik. Amint mondani szokás – javakorban levő férfi. A riporter első kérdése:
– Ismerte-e azelőtt is Kolbe atyát? Volt-e vele kapcsolata a táborban?
– Nem, nem emlékszem. De mégis! Egyszer trágyát hánytunk. Egyesek közülünk lent álltak a gödörben, a többiek fent. Akkoriban boldognak érezte magát, aki dolgozhatott. Hogy ezt a munkát végeztük, jött X. SS-man a kutyával és egyikünket kihívta gödörből. Kínozni kezdte. Emlékszem, leesett a szemüvege. Akkor tudtam meg, hogy az illető pap. És hogy éppen Kolbe atya.
– Miért kínozta az SS-man éppen Kolbe atyát?
– Talán tudta, hogy pap. Talán nem végezte Kolbe atya jól a munkát. Mert az ilyen munkát meg kell szokni.
– Ez után az eset után gyakran látta Kolbe atyát?
– A táborban kétezren voltunk. Senkinek sem volt neve, csak száma. Csak arra gondoltunk, hogy ehessünk. Kegyetlenül kínoztak bennünket. Kiment munkára száz ember és hatvan jött vissza a saját lábán. A többit úgy kellett húznunk magunkkal, mert a kihallgatáson meg kellett lennie a létszámnak. Úgy húztuk őket vérbe fagyva, agyba-főbe verve, trágyával bemocskolva.
– Beszéljen valamit arról a bizonyos kihallgatásról. Valaki megszökött, igaz? Elfogták?
– Nem hallottam róla semmit. Augusztus elején volt, aratáskor. Talán nem is szökött meg, csak elbújt valamelyik gödörben. Mert így szokott történni. Aztán jöttek az SS-ek a kutyákkal és elfogták. És ott helyben felkoncolták. A barakkot pedig, ahonnan valaki így eltűnt, megtizedelték.
– Azaz kiszámláltak minden tízediket, kiállították?
– Jött a Lagerführer és kiválogatta a gyöngéket. Mindegyiknek belenézett a szemébe és azt mondta: Ez! Rám is rám mutatott. Az SS-ek karon ragadtak és felállítottak a barakk mellett.
– Hogyan történt, hogy éppen maga helyett lépett ki Kolbe atya?
– Nem emlékszem rá. A bajtársaim azt mondták, hogy eljajdultam: Feleségem, gyerekeim!
– Hogyan értékeli Kolbe atya cselekedetét? Hiszen ilyen helyen mindenki csak egyre gondol: hogy ő túlélje.
– Önfeláldozás volt. Mások neki mentek a drótnak, vagy más olyat tettek, amiért agyonlövik őket.
– És Kolbe atya?
– Ő mindig bátorított és vigasztalt. A táborban szüntelen bíztattuk egymást. Ha valaki hozzájutott egy német újsághoz, nyomban elmesélte. Elmondta, hogy már nem sokáig tart.
– Hogyan vigasztalt Kolbe atya?
– Gyóntatott, az emberek lelkére beszélt. Egy másik papot is ismertem, egy Józkowiak nevűt, akit az egyik krakkói kolostorból hoztak be, az is mindig gyóntatott. Éjszaka végezte gyóntatásait.
– Mi járt azért, ha valaki gyóntatott?
– Elvitték a tizenegyes barakkba, ahonnan senki ki nem került élve. Minket, többieket is gyötörtek, de ahogy azokat kínozták, rettenetes volt nézni. Ott két napon belül meghalt mindenki… Az a bizonyos eset egyébként már a második volt, hogy engem kivégzésre kijelöltek. Először negyvenben ítéltek halálra, májusban, háromszázad magammal. Agyon akartak lőni bennünket a tízeses és tizenegyes barakk között. Néhány órát vártunk a kivégzésre, de visszavonták a parancsot.
– Miért akarták önöket agyonlőni?
– Valószínű, amiatt a vonat miatt, amelyet Krakkó mellett röpítettek a levegőbe. Egy német divízió ment a frontra…
– Amikor Kolbe atyát elvitték a halálkamrába, beszéltek róla a táborban?
– Hogyne. Körbe járt a híre, hogy azt végzik ki, aki a lelket tartotta bennünk. Legtovább ő élt a kamrában, Kolbe atya. Tizenkét napig.
– Ez annyit jelent, hogy fizikailag erős és szívós volt?
– Dehogy is! Annyit jelent, hogy nem tört meg lelkileg. Voltak esetek, hogy a legegészségesebb ember hirtelen összeroppant és meghalt, vagy nekiment a drótoknak.
– Milyen kamrába került Kolbe atya?
– Nehéz megmondani. Amikor a háború után újra elmentem Auschwitzba, egy bajtársam, aki ott dolgozik, megmutatta az egyik kamrát. Egy kereszt van a falába karcolva. Valószínű, abban ült Kolbe atya. De hogy biztosan az volt-e, nem tudni.
Franciszek Gajowniczek egy másik társának is köszönheti életét. Az a konyhán dolgozott, onnan némi ennivalót tudott hozni. A csoport egyébként, amelyben Kolbe atyával együtt szenvedett, úgyszólván teljesen elpusztult. Ezernyolcszáz emberből mindössze negyvennyolcan maradtak életben.
– Nem okozott-e önnek valamiféle lelkiismeret furdalást, hogy Kolbe atya ön helyett meghalt?
– Mindenki tudta, hogy ma ez hal meg, holnap pedig amaz. Mindenkire ugyanaz a sors várt.
Elmondotta, hogy a papokat később Dachauba vitték. Egy alkalommal azonban nyolcvan lengyel papot Zamojszczes környékéről Auschwiztba irányítottak. Itt egy kőutat építtettek velük. Mezítláb kellett húzniuk a hengert az éles kövön. Egy szálig mind meghaltak.
Franciszek Gajowniczeket harmadszor is halálra ítélték. Negyvenfokos lázat kapott és az orvos kijelölte, hogy el kell pusztítani. Annak köszönhette életben maradását, hogy láza hirtelen leesett.
Így került haza három halálra ítélés után. Otthon szegénység és szomorúság várta. Két fia, egy tizennyolc éves és egy tizenöt éves legényke is a háború áldozata lett. A varsói felkelés után haltak meg. Maga is egy féltucat betegséget szedett össze a táborban.
Megmentőjével sokat foglalkozott és foglalkozik azóta is. Többször meglátogatta a Niepkolanówot, a Szeplőtelen Fogantatásról elnevezett telepet, a hatalmas kiadóvállalatot, amelyet Kolbe atya annyi fáradsággal és szenvedéssel alapított meg.
Egyetlen kis képet őriz róla sublótján. Felírása: Maximilian Kolbe ferences, aki életét adta felebarátjáért.
(Új Ember, 1960. augusztus 7.)
