Aki képekben látta a világot
Fotó: Mészáros Ákos

 

Akadnak különös, rejtélyes alakjai a művészet történetének. Ilyen alkotó volt Huszárik Zoltán (1931–1981) is, akit elsősorban filmrendezőként tartanak számon. Rövidfilmet többet is forgatott, de egész estét betöltő játékfilmje mindössze kettő volt: a Szindbád és a Csontváry, amelyek nem kifejezett közönségfilmek. Kalandokban és váratlan fordulatokban egyáltalán nem bővelkedő művek ezek. Huszárik Zoltán érzésekben gazdag, az élet és a halál kérdéseit szenvedélyesen kutató, alkotó tevékenységeiben elmélyedő ember volt, filmjei is ezt tükrözik.
Huszárik képzőművészi és írói tehetség is volt – ez egyértelműen kiderül mindazok számára, akik ellátogatnak a Műcsarnok Elégia című kiállítására, ahol a filmrendező rajzaiból láthatnak válogatást. „Lehettem volna költő, képzőművész, zenész…” – vallotta magáról a XX. századi magyar művészeti élet e különleges képességekkel megáldott alakja. „Képzőművészeti tehetsége korán megmutatkozott – mondta Schéner Mihály festőművész, Huszárik egykori tanára a Petőfi Irodalmi Múzeum 1986-os kiállításán –, s én mint az aszódi gimnázium tanára megfigyelhettem és támogathattam az akkor tizenhat éves, nagyon szenzibilis és kiemelkedően tehetséges diák képzőművészeti törekvéseit.”
Huszárik Zoltán a Galga menti Domonyban született 1931. május 14-én. Kétéves volt, amikor édesapja tragikus hirtelenséggel meghalt. Édesanyja nevelte, egyedüli gyermekként. Négyéves korától minden keze ügyébe kerülő papírra rajzolt. Általános iskolai tanulmányait kitűnő eredménnyel végezte Domonyban. 1942-ben került a nagy hírű Petőfi Sándor Gimnáziumba, Aszódra, ahol elhivatott, kitűnő felkészültségű tanárai nagy hatással voltak rá. A gimnázium elvégzése után, 1950-ben három helyre is felvételizett: a szegedi egyetem orvosi karára, a Képzőművészeti Főiskolára és a Színház- és Filmművészeti Főiskola filmrendezői szakára. Mindhárom helyre felvették. Huszárik a filmrendezői tanulmányok mellett döntött.
A Műcsarnokban rendezett kiállításán sokféle különböző technikával – golyóstollal, grafitceruzával, színes ceruzával, filctollal, szénnel, pasztellel – készített rajzzal találkozhatunk. Jól látható, hogy alkotójuknak nem számított az eszköz, amivel dolgozott, és a papír minősége sem, amire többnyire vázlatos grafikái kerültek. A lényeg számára az volt, hogy kifejezhesse magát, a képekben gondolkodás mindennapos tevékenységként volt jelen az életében. Rajzai között éppúgy találunk elnagyolt skiccet, mint kidolgozottabb vázlatot vagy krokit, amelyen a modellt csupán egyetlen vonal határolja körül. De Huszárik a folthatásokkal is tudott élni, néhány ilyen technikával készült női portrét is láthatunk a tárlaton. A termekben elhelyezett grafikái, gyorsvázlatai egyfajta vizuális naplóként is értelmezhetők.
Életútjához az is hozzátartozik, hogy 1952-ben családja kuláklistára került, ezért eltávolították a főiskoláról. Kényszerűségből néhány évig sok mindent elvállalt: volt földműves a szülőfalujában, és szerte az országban olajbányász, dekoratőr, művészeti előadó, filmgyári világosító. Csak 1959-ben térhetett vissza a főiskolára, negyedéves hallgatóként ekkor Máriássy Félix legendás osztályába került. 1961-ben szerzett filmrendezői diplomát. Játék című vizsgafilmje nagy feltűnést keltett akkoriban.
Huszárik Zoltán filmjeihez is rajzolt vázlatokat. A kiállításon látható néhány leheletfinom vázlatrajza, amelyek a Szindbád című filmjéhez készültek. Az egyik Szindbád halálát ábrázolja, a másikon Szindbád egy hölgy társaságában látható. A képeken könnyű felismerni Huszárik Krúdy Gyula könyvéből készült alkotásának főszereplője, Latinovits Zoltán alakját. Akárcsak rendezőtársa, az olasz Federico Fellini, ő is gyakran készített filmjeihez rajzos forgatókönyveket.
Gyorsvázlatai közül kiemelkedik egy filctollal készített alkotás, amely egy hajlott hátú, botra támaszkodó, megtört öregasszonyt ábrázol. A rajz a Tisztelet az öregasszonyoknak című filmjének hangulatát idézi. Készített tájképeket is, az egyiken például hangulatos völgyet látni fákkal, a háttérben a távoli hegyek körvonalaival.
A Műcsarnok alagsori kiállítótermében az egyik falon egy életnagyságúra felnagyított, hatalmas rajzon lovas kocsi közlekedik – vagy éppen álldogál – egy óbudai hangulatú utcán. Krúdy világát idézi ez az alkotás, és sok más grafika szintén a századforduló pesti életét, asszonyait és férfialakjait jeleníti meg.
A lovak különösen fontos szereplői Huszárik életművének – a Műcsarnok tárlatán is jó néhányat láthatunk. A legkülönfélébb technikákkal készített, remek krokik, vázlatok ezek. De korántsem csupán természettanulmányok, hanem erősen stilizált, a lélek szűrőjén átengedett, lírai alkotások.
A kiállítótermek falain szövegsorok futnak végig, az egyik József Attila Elégia című művéből idéz: A valóság nehéz nyomait követve / önmagadra, eredetedre / tekints alá itt! (…) Igazán / csak itt mosolyoghatsz, itt sírhatsz. / Magaddal is csak itt bírhatsz, / óh lélek! Huszárik szívesen bújt más bőrébe is, ha kellett: író- és költőtársai műveit is szívesen illusztrálta. Mint például Mészöly Miklós Saulus című regényét vagy Hajnóczy Péter Jézus menyasszonya című kötetét. De készített borítót Gelléri Andor Endre, Galgóczy Erzsébet vagy Tatay Sándor könyveihez is.
Írói tehetségét jól bizonyítják rövidfilmjeinek forgatókönyvei, filmtervei, versei és verstöredékei, levelei és a hagyatékában fennmaradt, Rianás című novellája. Rövid, alig két évtizednyi alkotói pályája során a felsoroltak mellett rádiójátékokat, színdarabot és lemezfelvételeket rendezett, díszleteket és jelmezeket tervezett, és színészként is játszott barátai, kortársai filmjeiben.
„Huszárik egyik alapítója volt a Balázs Béla Stúdiónak. Itt készítette Elégia című rövidfilmjét, amely a kiugrást jelentette számára: 1965-ben a film elnyerte az oberhauseni filmfesztivál kiemelt fődíját. E filmjét további négy rövidfilm követte, melyeket a radikálisan új látásmód és a polifonikus filmnyelvi szerkesztés miatt a magyar filmművészet remekművei közé sorolnak: 1969-ben készült az Amerigo Tot és a Capriccio, 1971-ben a Tisztelet az öregasszonyoknak, és 1976-ban az A piacere (Tetszés szerint). Első játékfilmje, a Krúdy Gyula világát szuverén módon, mégis hitelesen megidéző Szindbád (1971) a kortárs filmművészet halhatatlanjai közé emelte alkotóját.
Utolsó művében, a Csontváry (1980) című filmben a különc festőzseni és önmaga művészi portréját, hitvallását ötvözte egybe, sajátosan ábrázolva a művészegyéniség és a kor viszonyát. 1981-ben hunyt el Budapesten. Mindössze ötvenéves volt.
Huszárik Zoltán filmekben érlelt egyedi képi kultúrája ölt formát a most bemutatott rajzokban és könyvillusztrációkban” – olvashatjuk a kiállítást kísérő prospektusban.

(Huszárik Zoltán rajzai a Műcsarnokban szeptember 30-ig láthatók.)

Vélemény, hozzászólás?

Az email címet nem tesszük közzé. A kötelező mezőket * karakterrel jelöljük.

Ez a weboldal az Akismet szolgáltatását használja a spam kiszűrésére. Tudjunk meg többet arról, hogyan dolgozzák fel a hozzászólásunk adatait..